szerb ć (ћ) magyar átírása: cs vagy ty?

2008. 02. 21.

Történészként a szerb–magyar múltat kutatom. Így ütköztem a szerb és egyéb cirill írású szláv (orosz, bolgár, rutén stb.) vezetéknevek kiejtés szerinti átírásának – és ennek legkülönfélébb változatainak – a bokros gondjaiba.

Spira György szerint például régebben létezett még egy hagyományos magyar átírási gyakorlat, „amely szerint a délszlávból átvett és fonetikusan átírt családnevekben cs betűpárral nálunk rendszerint csupán a szerb ábécében ч, a horvátban pedig č betűvel jelölt kemény cs hangot adták vissza; a szerb ábécében ћ, a horvátban pedig ć betűvel jelölt lágy cs hang visszaadására ellenben általában a ts betűpárt használták, s ezt az eltérő hangot többnyire éppúgy nem jelölték cs betűpárral, amint – a ma szokásos szörnyű gyakorlattól eltérően – ty betűpárral sem.”

Már ezzel is némileg vitatkoznék, hiszen számtalanszor igenis „-ics” végződéssel adták és adjuk manapság is vissza az „-ић” alakú neveket (Milosevics, Pánics stb.). Mégis, az alapkérdés először az, hogy vannak újabban, akik az „-ић” és „-ić” végződést „-ity” átírással oldják meg (főleg erre délen, a bunyevácok-sokácok által is lakott bajai és baranyai térségben), holott én még úgy tanultam, hogy hangtanilag egyértelműen a régebben általános „-ics” átírás a helyes. Mert a szláv ч és ћ hang tulajdonképpen nem azonos a magyar cs és ty hanggal, hanem mindkettő el van tolódva a keményebb hangzás felé. Így a ћ betű a magyar hangskálán közelebb van a „cs”-hez, mint a szerb nyelvben hallatlanul lágy magyar „ty”-hez…

1. Kérem tehát, szíveskedjenek megírni, így van-e? Azaz hogy a szláv „-its”, „-ich”, „-ич” vagy „-ić” a magyar „cs” vagy „ty” hanghoz áll-e közelebb; illetve, hogy valóban helyes-e ezt „-ics” alakban átírni, és helytelen-e az „-ity” átírás?

2. Önök szerint mi a helyesebb a fönti esetek átírásakor ma, 2008-ban: a régiesített és történelmiesített „-its” végződés, vagy a kiejtés szerinti „-ics”…? (Már ha az első kérdésükre Önöknek is „-ics” a válasza, és nem az „-ity”.) Nem hiszem el, hogy manapság is Tadits-ot kéne írnunk Tadics helyett… Egyáltalán lehet-e?

Egy bizonyos: a véleményem szerint nemcsak múltat hamisítunk, amikor Ignjatovićot és Stratimirovićot írunk Ignyátovics és Sztratimirovics helyett – hiszen magyarul ők maguk is valahogy így írták magukat 1848-ban –, de nyelvünk helyesírási alapelvét is fölülírjuk. Ami világosan kimondja, hogy a cirill írású nyelvekből átvett neveket akkor is magyar kiejtés szerint kell írnunk, ha nincs korabeli magyar változata – vagy nem tudunk ilyet. A szerintem is „szörnyűséges”, még a hírolvasóknak is kiolvashatatlan (így lesz Pánicsból Pánik, Szrebrenica helyett Srebrenyica) szakadár átírási gyakorlat egyébként Titó alatt jelentkezett, amikor a külön „jugoszláviai magyar” nemzettudattal kísérletező önkényuralmi rendszer hívei 1956 után semmibe vették a magyar helyesírást. (Ami ellen föntebb Spira György is kikelt, az idézetet lásd: Hrabovszky altábornagy tévelygései Péterváradtól Alamócig. Újvidék, 2001, 388. oldal.)

Kérem szépen, elemezzék az itt fölmerült tárgykört, és válaszoljanak a konkrét kérdésekre is konkrét válaszokkal; hogy a különféle szerkesztőket és az egyes kiadók illetékeseit is meg tudjam győzni (remélem, ez a sok fura betű Önöknél is helyesen jelenik meg, nem pedig valami krikszkrakszok lesznek helyettük).

Elterjedt, de nem támasztható alá az a vélekedés, ami a szerb nyelvet egyszerűen a cirill írású nyelvek közé sorolja. A cirill valóban a hagyományosabb írásmódja, és a nyelvtörvény bizonyos esetekre (a hivatalos nyelvhasználatban) ezt írja elő, ám ez nem vonatkozik a sajtóra, a szépirodalomra, a tudományra, az oktatásra és még sok más területre. A szerb helyesírási szabályzat, amely a nyelvtörvénynél újabb keletű, és amelynek szerzője a (Magyar Tudományos Akadémiának megfelelő) Szerb Matica, kétábécés nyelvként írja le a szerb nyelvet: a cirill és a latin írás (szerbül: ćirilica és latinica) gyakorlatilag egyenrangú és egyforma jelentőségű, és a köznapi életben jóformán ugyanolyan elterjedt.

Minthogy tehát cirill és latin írásmódja egyaránt létezik a nyelvnek, nincs szükség semmiféle átírásra, hanem egyszerűen a latin írásmódot vesszük át. (Ugyanígy történik ez más latin írású európai nyelvekben, az angolban, németben, franciában stb. egyaránt.) Annál is inkább érdemes a latin írást alapul venni, mert Szerbiában nem csak tiszta szerbek élnek, és ha a nemzetiségtől függően akarunk váltogatni az írásmódok között (latin eredeti vagy átírt alak), számtalan nehézségbe ütközhetünk.

Mindezekről egy jó összefoglalót találhat ezen a címen:
http://www.e-nyelv.hu/feltoltes/2008/02/djokovics_fabol_vaskarika.doc
– Túri Gábor hites tolmács, az MTA köztestületi tagjának cikke (Magyarkanizsa, Szerbia).

Megítélésem szerint visszamenőleg sem szükséges átíráshoz folyamodni, ha már olyan világos és jól használható megfelelés áll fenn a cirill és a latin betűk között.

Ami a „ć” kiejtését illeti, a szabályzat 216. b) pontja említi az „Andrićtyal” példát (még ha ő maga nem is szerb), és a fenti esszé is a „ty”-s közelítés mellett foglal állást, amint azt a magyarországi „Sztevanovity”, „Vujity” névalakok is jelzik, valamint hogy maguk a szerbek is ezt a betűt használják pl. a magyar „Batthyány” név helyi átírásában. (Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy a két hang azonos lenne, csak megfelelésről beszélek.)

Más kérdés, ha valaki átírt formában magyarosította a nevét – ilyenkor természetesen arra kell tekintettel lennünk, amilyen formában ő maga használta, használja, függetlenül attól, hogy ma miként írnánk át az eredetit.

Valóban fontos felhívni rá a figyelmet, hogy a szerbben nincs lágyulás „i” előtt, illetve hogy a „c” betű magyar „c”-nek hangzik, amint a többi kiejtési tudnivalóra is – a kiejtési buktatók megléte azonban még nem jelenti önmagában, hogy az átíráshoz kéne folyamodnunk, mint ahogy az angol, francia neveknél sem tesszük.

A két konkrét kérdésre válaszolva tehát:
1. (a) Átírásra nincsen szükség, szerb neveknél a nyelv latin írásmódját, az ún. latinicát vehetjük alapul, akárcsak a többi latin írású európai nyelv.
(b) Az „-ić” a szabályzat és más szerb–magyar, ill. magyar–szerb példák alapján inkább közelíthető „-ity”-tyel, mint „-ics”-csel. (Megjegyzés: a „ć” cirill párja nem a „ч”, hanem a „ћ” – áthúzott szárú „h”.)
(c) Az „-ič” (cirill „-ич”) mássalhangzója jól megfelel a magyar „cs”-nek.
(d) Ha egy magyar személynévnek már létezik meghonosodott alakja (akár történelmi név, akár újabb), azt tanácsos figyelembe venni.

2. Az „-its” végződés csak egyes meghonosodott magyar családnevekben fogadható el; átírásnál nem alkalmazzuk. (Konkrét kérdésére: sem a Tadits, sem a Tadics, sem a Tadity írásmód nem indokolt: a Tadić teljesen megfelelő.)

A fentebb említett esszéből még két hivatkozásra hívnám fel a figyelmet: A szabályzat 214. pontjában, ahol az idegen írásmódú (latin betűs, átírást nem igénylő) tulajdonnevekről esik szó, a délszláv nevek egyik példája a montenegrói Njegoš, latin betűkkel írva (holott hagyományosan ez is cirill írású, akárcsak a szerb). A szabálypont végén pedig az egyik példa épp Karadžić, feltehetőleg Vuk Stefanović Karadžić szerb nyelvészre, a nyelv helyesírásának atyjára utalva. Így fogalmaznak: „a mellékjeles betűk helyett (…) a névnek fonetikus vagy éppen eltorzított átírása (pl. […] Karadžić helyett Karadzsity v. Karadzsics) teljességgel helytelen.”

Az Osiris-féle Helyesírás még a szerbhorvát hagyományokra tekintettel javasolja a szerbnél az átírás mellőzését (246. oldal), de mint látható, a legfrissebb állapotok figyelembevételével is minden okunk megvan rá, hogy a latin írásmódot vegyük alapul.
A válasz az 1984 és 2015 között érvényes 11. helyesírási szabályzat alapján készült.

vissza a főoldalra