szerb ић, ill. ić magyar hangértéke és átírása, Damjanich nevének írásmódja

Két, némileg rokon kérdésem lenne. Mint azt az előző levelemben írtam, történészként ütköztem bele a szerb, és egyéb cirill írású szláv – orosz, bolgár, rutén stb. – vezetéknevek kiejtés szerinti átírásának gondjaiba. Vagyis szó van itt a nem szerb – és csakis cirill írású – bolgárról is például.

a. Ezt azért írom, mert a múlt héten nem kaptam választ arra a kérdésemre, hogy a szláv nevek „-its”, „-ich”, „-ић”, „-ич” vagy „-ić” toldalékok végén található hang a magyar „cs” vagy „ty” hanghoz áll-e közelebb; illetve, hogy a hangtani helyét tekintve – és nem a csak az egykori szerbhorvát nyelvre vonatkozó, 1978-ban kelt helyesírási szabályzatunkat – valóban helyesebb-e ezt „-ics” alakban átírni, mint „-ity” alakban? A konkrét kérdésre adandó konkrét válasz megkerülése e tekintetben – és ez az egész összetett tárgykör, amit Szegi úr ehelyett fölvázolt – egyébként csak tovább erősített abbéli vélekedésemben, hogy valóban így van.

Ami tehát a „ć” kiejtését illeti, távolról sem biztos, hogy a hangtanilag tőle jóval távolabb eső magyar „ty”-vel kell azonosítani, még ha ezt ma már – nem tudni, milyen megfontolások alapján (bár nagyon kíváncsiak lennénk már rá!) – hangadó nyelvészek is javasolják. Sőt, még akkor sem, ha az újabban terjedő „szörnyűséges” (Spira György szerint) magyarországi „Sztevanovity”, „Vujity” névalakok is ezt a beazonosítást sugallják. Az pedig, hogy a szerbek a „ћ” betűt használják pl. a magyar „Batthyány” név szerb átírásában, a „ч” helyett; csak egy – hangtani tekintetben – ehhez hasonlóan téves átírás (végül is ez az átírás egyáltalán nem szembeszökő tévedés, én inkább csak pontatlanságnak nevezném). Különben, a szerbek még mindig sokkal helyesebben ejtik a mi Batthyánynkat Bacsányi-nak, mint amikor mi zsenyicának olvassuk a latin betűkkel leírt Zenicát!

Hiszen mindannyian a tájékozatlanság ártatlan áldozatai ők, kiket éppen azok a – kérdésben pedig illetékes – nyelvészek hagytak cserben annak idején (nem akadt senki, aki fölvilágosította volna Titó budapesti nagykövetének a fiát, hogy a Sztevánovics-féle átírás a helyes, nem a „szörnyűséges” Sztevánovity!), akik most viszont rájuk hivatkozva tekintenének el a kérdéses betűk tényleges hangtani helyzetétől. Kényelmes álláspont, az biztos; de kérdés, hogy erkölcsileg vállalható, és hangtanilag helyes-e.

b. Emellett volna még itt egy al-kérdésem: Damjanits ugyanis, a korábban németes „ch” végződésű nevét a szabadságharc során a magyaros „ts”-re váltotta. Így is halt meg, magyar hazafiként, mint Damjanits – lásd „Damjanits imáját”! Ismét Damjanich-csá, a Világost követő nagynémet önkényuralom idején teszik a hóhérai – már a perirataitól kezdve. Ezért meglehetősen fölkavaró lehet az az iskolapélda, amikor éppen rajta mutatják be a „ch” végződésű neveket! Mégis általában így írjuk.

Történetíróként, tudván a valós tényállást, írhatom-e én is úgy Damjanits nevét, ahogyan azt ő maga írta…?

A korábbi válasz szerint:
Ami a „ć” kiejtését illeti, a szabályzat 216. b) pontja említi az „Andrićtyal” példát (még ha ő maga nem is szerb), és a fenti esszé is a „ty”-s közelítés mellett foglal állást, amint azt a magyarországi „Sztevanovity”, „Vujity” névalakok is jelzik, valamint hogy maguk a szerbek is ezt a betűt használják pl. a magyar „Batthyány” név helyi átírásában. (Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy a két hang azonos lenne, csak megfelelésről beszélek.)

(b) Az „-ić” a szabályzat és más szerb–magyar, ill. magyar–szerb példák alapján inkább közelíthető „-ity”-tyel, mint „-ics”-csel. (Megjegyzés: a „ć” cirill párja nem a „ч”, hanem a „ћ” – áthúzott szárú „h”.)
(c) Az „-ič” (cirill „-ич”) mássalhangzója jól megfelel a magyar „cs”-nek.

Most pedig még az alábbiakat tenném hozzá:

A fonetikai jegyek alapján ennél egzaktabb választ is lehet adni:
A č, illetve cirill ч IPA-átírása /tʃ/, ez a magyar cs-vel esik egybe, ez átírásként is megfelelő.
A ć, illetve cirill ћ IPA-átírása /tɕ/, ez a magyar cs-nél (posztalveoláris, zöngétlen affrikáta) egy fokkal hátrábbi hang (alveolopalatális, zöngétlen affrikáta), a ty-nél (palatális, zöngétlen zárhang/affrikáta) pedig egy fokkal előrébb hangzik, képzéshelyét tekintve tehát épp a kettő között helyezkedik el – azaz szigorúan fonetikailag nézve mindkét közelítése egyaránt helytálló. A „ty”-s közelítést az indokolja jobban, hogy ez jobban szembeállítható a „cs”-vel, ami egy másik létező hangot jelöl. Ennek alapján tehát a legfrissebb, 1984-es szabályzat „ty”-s átírása hangtanilag is elfogadható (függetlenül attól, hogy „-ić” végződésben vagy másutt fordul-e elő), legalábbis a latin betűs szerb írásforma kiejtésének magyarázata céljából.

Ami a bolgárt illeti, abban eleve nem szerepel a ћ, csak a ч betű, ennek átírása pedig minden szláv nyelvnél „cs” (az orosz, ukrán, belorusz, bolgár és macedón közül legalábbis), csak az oroszban lehet eltérő: bizonyos hangtani helyzetekben „s” (az -ична képzőben és a что névmásban). A ruténről nem tudok nyilatkozni. Forrás: az Osiris-féle Helyesírás (OH.) 252–253. oldala.

Damjanits/Damjanich nevéhez: a Magyar helyesírási szótár 94. oldalán és az OH. 585. oldalán egyaránt a „németes” Damjanich szerepel. Ha történetileg igazolható, hogy ő maga ts-sel írta, akkor az első említésekor jó lenne kitérni rá legalább egy lábjegyzetben, hogy ma ch-s alakban írjuk.
A válasz az 1984 és 2015 között érvényes 11. helyesírási szabályzat alapján készült.