Őrizzük meg!

Szeptember 14-én vasárnap este elment Fábián Pál nyelvész, a magyar nyelv tudós kutatója, tanára. Amilyen visszafogott volt, olyan csöndesen ment el.

Fábián Pál (Szombathely, 1922. december 21–Budapest, 2008. szeptember 14.)

2008. szeptember 14-én vasárnap este elment Fábián Pál nyelvész, a magyar nyelv tudós kutatója, tanára. Amilyen visszafogott volt, olyan csöndesen ment el. 86 éves volt. Az ELTE professzora, nyugdíjazása után professor emeritusa volt. Nemzedékeknek tanította a magyar nyelvtant, stílust. Nyelvművelő írásait lehetett olykor meghallgatni a rádióban (a nemrég megszűnt Édes anyanyelvünk című sorozatban), vagy lehetett olvasni apró nyelvművelő írásait – ám föltehetőleg így nem sokan ismerték.

Pedig minden magyar írástudó barátja volt. Ha egészen egyszerűen akarjuk mondani: ő volt mai helyesírásunk atyja. Már 1954-ben egyik szervezője az akkor helyesírási szabályozásnak, és fő kidolgozója azon nyelvtani alapú, következetes, de összességében mégis mérsékelt  szabályozási alapelveknek, amelyek szerint ma is írunk: vagyis az 1984. évi 11. szabályzatnak. A helyesírási szabályzás sohasem volt a nyelvészeti munka gyöngyszeme. Voltaképpen rabszolga- vagy segédmunka. Fábián Pál is kényszerűségből vállalta a feladatot, de azután hű maradt hozzá, tanítványokat nevelt, és az utóbbi fél évszázadban a különböző szaknyelvi (földrajzi, kémiai, orvosi, műszaki stb.) helyesírások alapjait is megteremtették.

A helyesíráson mindig mindenki vitatkozik, ő visszafogottan, de határozottan, elvek alapján érvelt, és mindig képes volt a helyesírás szabályozásának ügyét jó mederben, kellő kompromisszumok között tartani.

A szombathelyi származású nyelvész Eötvös kollégista volt, majd a budapesti Pedagógiai Főiskolán, később az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanított, öt évig a padovai egyetem vendégprofesszora volt, 1984 és 1989 között a mai magyar nyelvi tanszéket vezette.  Foglalkozott a szókészlet, a nyelvművelés, a stilisztika kérdéseivel, éveken át volt különféle akadémiai bizottságok tagja, vezetője. Feladatait elegáns könnyedséggel, kedvességgel, természetességgel, világos logikával, nyíltsággal végezte. Ezért is szerették sokan. Fő feladatának tartotta a nemzeti értékek, közte az összetartozás-tudat legfőbb szimbólumának, a nyelvnek a tanulmányozását, megismertetését, megőrzését, ápolását, terjesztését: a katedrán, az akadémián, a könyvekben, a legapróbb kis cikkekben – és föltehetőleg az ábécé minden betűjében, betűkapcsolatában, szavaink egybe- és különírásában. Számára a magyar irodalom, a magyar nyelv és persze a helyesírás is nemcsak „kutatási feladat”, hanem szimbolikus értékű és jelentőségű volt.

Utolsó éveiben is rendszeresen eljárt az Akadémia Magyar Nyelvi Bizottságának üléseire (korábban éveken át elnökölte a szervezetet), és gyakran figyelmeztette kollégáit: „Őrizzétek meg a magyar helyesírás egységét!” Kedves Tanár Úr! (Csupa nagybetűvel, és felkiáltójellel, ahogy azt a helyesírás mondja.) Megőrizzük.

Balázs Géza

Irodalom: Fábián Pál. ELTE Fontetikai Tanszék, 1999. Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások, 15.