idegen nevek toldalékolása
2008. 12. 03.A Spidey-probléma kapcsán megragadom az alkalmat, hogy fölvessek valamit, amit már régóta szeretnék.
Az Osiris idegenszó-toldalékolási gyakorlatát sok esetben csúnyán elhibázottnak tartom, többek között pont az említett eset miatt. Mert ez a „betűknek bonyolult, írásrendszerünkben szokatlan együttese” épp csak annyira vonatkozik erre a példára, mint például a Bushra, Fleschre, Smithre, Anjoukra stb., amelyeket viszont habozás nélkül egybeírunk. Az i-nek ejtett ey végződés kb. ugyanaz, mint az Anjou esete: utóbbinál az idegen betűkapcsolat u-ra végződik, u-nak is ejtjük, semmi probléma; előbbinél a betűkapcsolat y-ra végződik, amit i-nek ejtünk, akár a Szalaynál stb., tehát itt sincs szükség a kötőjelre.
Van viszont máshol, ahol az Osiris bosszantó módon az egybeírást propagálja.
Nem értem például, hogy a curriculum vitae-nél az ae-t miért nem sorolja a szokatlan, tehát kötőjelért kiáltó betűegyüttesek közé. És találkozott már folyó szövegben a Truman Capote név toldalékos formájával? Pl.: A híres filmsztár Capoteval ebédelt. Nem akadt fenn rajta? Mert igencsak nehéz első nekifutásra kiolvasni, ha nincs ott a kötőjel, amely figyelmeztet rá, hogy „írásrendszerünkben szokatlan” hangjelölésről van szó. De nem is ezzel a példával lehet megsemmisítő csapást mérni a kötőjel nélküli gyakorlatra, hanem mondjuk kettő másikkal: Phoebe, Nike (ejtsd: fíbi, nájki). Tegyük tárgyesetbe őket: Phoebet, Niket. Mi a szótő? Esetleg Phoeb és Nik? Micsoda itten az e betű: a tő vége vagy kötőhang?…
A Bush, Flesch, Smith esete nemcsak annyiban más, hogy a szó végi betűkapcsolatok mássalhangzókra utalnak, hanem az is indokolhatja ezek egybeírását a toldalékkal, hogy számos hasonló mássalhangzós betűkapcsolat a magyar családnevekben is gyakori, s ezeket mind egybeírjuk: Mikszáthtal, Kossuthtal stb. (l. 163. b) pont).
A „Spidey” végén álló betűegyüttes azonban teljesen idegenszerű a magyarban: sem családnevekben, sem számunkra jelentős uralkodók nevében nem találkozunk vele, érthető tehát, ha másképpen kezeljük (kötőjelezzük). Ahogy az „Anjou”-nál az „ou”-t vesszük alapul, itt sem mondhatjuk, hogy a szó „y”-ra végződne, hanem az „ey” betűket együttesen tekintjük az angol nyelv egy grafémájának (mint a Glasgow-ban az ow). Mindez nem vethető össze a „Szalay” y-jával, hiszen ez magyar név, és a nyelvünkben nem létezik „ay” kettősbetű.
A kötőjeles megoldás kétségkívül könnyíti az olvasást, így némi nehézséget okozhatnak a 216. pont által szintén egybeírva javasolt „Balzackal, Andrićtyal” alakok: ezek a végződések sem elterjedtek a magyarban, s a felbontásuk is csak annak kézenfekvő, aki már sokszor találkozott toldalék nélküli formájukkal.
Az, hogy egyes latin kifejezések -ae végződését nem soroljuk a szokatlan betűegyüttesek közé, talán egyfajta kulturális önérzettel magyarázható, amely borzong a gondolattól, hogy a XIX. század közepéig latin államnyelvű országunkban, ahol számos tudósunk latinul alkotott, e klasszikus nyelvet szokatlannak minősítsük.
A Capote név egybeírását a toldalékával elsősorban az magyarázza, hogy itt kivételesen kiejtjük az „e”-t („i”-nek hangzik):
http://www.bartleby.com/65/ca/Capote-T.html — a „szokatlan betűegyüttes” kitétel erre egyszerűen azért nem alkalmazható, mert nincs szó betűegyüttesről, csak egyetlen betűt ejtünk másképpen, s ennek hangértékét a toldalék nem is befolyásolja.
Ugyanez vonatkozik a Phoebe és a Nike esetére, amelyekre szintén nem húzható rá a szabályzat 217. a) pontja, amely betűegyüttesről beszél, így az Osirisnak sem róható fel, hogyha a hasonlókat egybeíratja. Ez a gyakorlat tehát a szabályzatra épül, még ha az olvasást nem is könnyíti meg, és olykor valóban lehetővé teszik a téves tagolást (Phoebet, Niket szótöveként Phoebe és Nike helyett a valótlan *Phoeb, *Nik azonosítását).
Ezt jelen pillanatban csak úgy kerülhetjük el, ha már ismerjük a tövüket (ahogy a füzet, lakat, lapát, pecsét, kompót, gyapot stb. szavakat is csupán anyanyelvi ismereteink miatt nem nézzük rövidebb szavak tárgyragos alakjának). A kevésbé ismert idegen szavaknál a kötőjel hiánya valóban félreértést okozhat, így érthető, hogy a mai írásgyakorlatban — a szabályzat ellenére — terjed a kötőjeles megoldás. Nemcsak az Osiris-féle Helyesírás, hanem a szabályzat készítői is az átlagosnál műveltebb olvasót vettek alapul, akinek nemigen okoz gondot az idegen nevek azonosítása. (Ez a szemlélet máshol is érvényesül a szabályzatban, hiszen csak a név eredetének ismeretében tudhatjuk, hogy a „Puskin” magyarosan, míg a „Ruskin” angolosan olvasandó.) Hogy milyen műveltséget feltételezhet egy helyesírási tanácsadó munka, vagy hogyan lehet áthidalni ezt a nehézséget, annak tárgyalása túlmutat szolgáltatásunk keretein.
A válasz az 1984 és 2015 között érvényes 11. helyesírási szabályzat alapján készült.