a Smith név toldalékolása

Tudom, hogy az ou és az ey grafémák, de éppen azt mondom, hogy mivel véletlenül éppen a magyar kiejtés szerint végződnek, egyszerűbb lenne úgy is toldalékolni őket. Mindenféle elméletet félrerakva.
Következetlenség az átlagosnál műveltebb olvasóra hivatkozni, hiszen a szabályzat pl. az idegen szavak elválasztásánál pont az átlagosnál műveletlenebb olvasóra van tekintettel, ezért engedi a fotog-ráfiát, a Berns-teint, a dep-ressziót, a grépf-rútot és sok mást.
Én éppen a gyakorlat érdekében emelnék szót. Hiába művelt az olvasó, ha a „Niket” formával találkozik, simán lépre megy ő is, ráadásul tudatosabb nyelvhasználóként esetleg még bosszankodik is rajta. Felhasználóbarátabbnak kéne lenni.
És mi a helyzet a Waterloo, a Lee, a Toffifee szavak végződésével? (Fercsik Erzsébet írt is róla.) Ezek miért nem számítanak idegenszerűnek, tehát kötőjelezendőnek? Nincs itt némi önkény?
A Smith ugyan a magyarban is ismert th betűkapcsolatot tartalmazza, de hol van a nyelvünkben olyan alak, amelyet sz-nek is ejtünk? A Bush sh-ját sem igen találom magyar családnevekben, talán ez is idegen. Ezzel az erővel minden angol szót, ami thew-ra végződik (ejtsd: tyú), egybeírhatnánk a toldalékkal, mondván, a magyarban létezik a Thewrewk alak, abban is benne van ez a betűkombináció.
Nehéz kielégítően szabályozni az idegen szavak toldalékolását, de az a véleményem, hogy a gyakorlati megfontolásoknak jobban kéne érvényesülniük, legeslegelsősorban a Nike, Capote, Phobe esetében. Szerintem egyszerűen kifelejtették a szabályzatból ezt az esetet; a nyelvünkben szokatlan betűegyüttesekhez oda kéne sorolni a nyelvünkben szokatlanul ejtett betűket is.

A Smith és a Bush (és más th, sh végződésű angol nevek) egybeírását a toldalékkal valószínűleg a hagyomány indokolja; ehhez azonban a helyesírás-történetben kellene jobban elmélyedni. (Ezeknél természetesen nem vehetjük figyelembe a hasonló írásmódú magyar családneveket még akkor sem, ha egy-egy betűegyüttes alakilag véletlenül egybeesik.)

A Waterloo, Lee, Toffifee toldalékokkal való egybeírását (l. az Osiris-féle Helyesírás 275–276. oldalát) talán az indokolhatja, hogy a létrejött alak írásképe nem kelt olyan furcsa hatást, mint amilyet pl. a *Foucaultval, *madameot stb. keltene (hiszen ezeket kötőjellel írjuk: Foucault-val, madame-ot). Kiolvasásuk is könnyebb talán az azonos magánhangzóbetűk miatt (amelyek valóban magánhangzónak is hangzanak, méghozzá nem is diftongusok). Mintha az a tendencia rajzolódna ki, hogy ahol lehet, amíg csak megoldható, maradjunk az egybeírásnál. A „furcsaság” és az „elfogadható” íráskép határvonalának meghúzása mindenesetre aligha lehet más, mint szubjektív: az idegen nevek szélesebb körű elterjedése miatt a hagyományokra csak kisebb mértékben támaszkodhatunk (bár az analógiák itt is szerepet kaphatnak), s az újonnan születő válaszok nem elégíthetnek ki minden szempontot és igényt.
A válasz az 1984 és 2015 között érvényes 11. helyesírási szabályzat alapján készült.