a=á, e=é a betűrendben?

Ha az “a-á”; “e-é” hangok képzése eltérő,
betűrendbe sorolás esetén miért kell mégis az a=á, e=é elvet alkalmazni?
(A magyar helyesírás szabályai 14/d: „A magánhangzók rövid és hosszú változatát jelölő betűk (a – á, e – é, i – í, o – ó, ö – ő, u – ú, ü – ű) a kialakult szokás szerint mind a szavak elején, mind pedig a szavak belsejében azonos értékűnek számítanak a betűrendbe sorolás szempontjából. A magánhangzó hosszú változatát tartalmazó szó tehát meg is előzheti a rövid változatút.”)

Az „a-á”; „e-é” hangok közötti eltérés a hangképzés területére vonatkozik,
és ezeknek a hangképzésbeli eltéréseknek a nyelvi viselkedés szempontjából nincsenek következményei.
Az „á” és az „é” például ugyanúgy megrövidül egyes tőtípusokban, mint a többi magánhangzó: nyár-nyarak; kéz-kezek (vö. tő-tövek; út-utak); illetve banális-banalizál; prémium-premizál (vö. analízis-analizál; úr-urizál).
A nyelvi viselkedés azonossága miatt tehát ezek a hangok is azonos értékűnek számítanak a betűrendbe soroláskor.

A válasz az 1984 és 2015 között érvényes 11. helyesírási szabályzat alapján készült.