Kiss Jenő: A magyar nyelv hetének megnyitása

Gondolatok az anyanyelvvel való tudatos törődés hagyományáról és az anyanyelv versenyképességéról a magyar nyelv hetének megnyitóján.

A magyar nyelv hetének rendezvénysorozata ─ az idei hét már a 43. a sorban ─ egy régi és fontos hagyománynak, tudniillik az anyanyelvvel való tudatos törődés, az anyanyelv fejlesztése, pallérozása régi és fontos értelmiségi hagyományának a nyomán jött létre. Európai eredetű, a humanizmus korába visszanyúló, a reformációtól fölerősített  tradícióról, szemléletmódról és gyakorlatról van szó. Nálunk Sylvester János 1539-ben megjelent latin nyelvű magyar-latin nyelvtana az első bizonyság arra, hogy a magyar nyelv megbecsülésének tudata fölébredt honi földön is. Az a tény pedig, hogy Sylvester maga alkotta magyar műszavakat is használ, mutatja az anyanyelv tudatos bővítésének, fejlesztésének első határozott lépéseit.

A szóban forgó hagyományt két forrás is erősítette. Az egyik az ésszerű, racionális, gyakorlati ok volt. Ezen az anyanyelven keresztül a közösségért végzendő célszerű és ésszerű cselekvések értendők. Nem mai eredetű fölismerés, hogy a közösségek társadalmi sikerességének nyelvi feltételei is vannak: ha valamely közösség nyelve nem magas teljesítőképességű, akkor a közösség sem lehet versenyképes ─ legföljebb akkor, ha nyelvet vált. Mi volt tehát a fölismerés? Hogy a nyelv fejlesztésével a közösség ügye, a közjó (Kazinczyék korában a nemzetté válás is) szolgálható.  A másik forrás az érzelmek világából jön, s ezen az anyanyelvhez (s az anyanyelvi közösséghez) való érzelmi ragaszkodást értjük. Kölcsey szállóigévé vált sorait idézem: „meleg szeretettel függj a hon nyelvén! […] Idegen nyelveket tudni szép, a hazait […] lehetségig mívelni kötelesség!” S mit mondott a széphalmi mester ─ akire ma is, és különösen itt, Kazinczy életének, tevékenységének fő színterén hálás tisztelettel emlékezünk ─ 1815-ben: „A haza szeretetéhez a nyelv és a literatúra szeretete a legszorosabban hozzátartozik”.

Kazinczyék az anyanyelvvel való tudatos törődés értelmiségi hagyományának kiemelkedő alakjai voltak. A kor jeles gondolkodói fölismerték, hogy a magyarság a közös kultúrán és nyelven alapuló nemzetfogalom jegyében csak a magyar nyelv korszerűsítésével fogható össze és modernizálható. Kazinczy vezéregyéniségként, a magyar művelődés nagyszerű szervezőjeként, a nyelvújítás motorjaként a legtöbbet tette a magyar nyelv korszerűsítéséért.

Kazinczyék „irodalom- és művelődéspolitikai tevékenysége történelemformáló hatású nemzetpolitikai tett volt: általa lett magyarnyelvűségünk műveltté, modernné, európaivá, mert műveltségünk, modernségünk, európaiságunk magyar nyelvűvé tudott válni […] a korszak képesnek bizonyult a rosszul feltett kérdés újrafogalmazására; hogy a „magyarság vagy európaiság” hamis alternatívájára az „európaiasult magyarság” szintézisével válaszolt, mint hajdan István király; hogy a két kínálkozó lehetőség közül a harmadikat választotta, a legnehezebbet: önmagunk megújító folytatását. Ami érték volt a múltban, arra épített jövőt, ami előre mutatott benne, azt fejlesztette tovább […] S példájukkal Kazinczyék biztatást is adnak: hogy egyetlen feladat sem túl nagy, ─ hacsak a kor nem túl kicsiny hozzá” (Deme László: Magyar Nyelvőr 1986: 261─2).

De mi a helyzet ma? Van-e dolgunk ezzel a hagyománnyal? Nem idejétmúlt-e? A globalizáció világában élünk, gyökeres társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és nyelvi változások után és közben. Van már köznyelvünk, nem kell létrehozni. Ülhetünk ölbe tett kézzel? Aligha. Mert az új körülmények új kihívásokat hoztak el. A magyar nyelvvel kapcsolatban a két legfontosabb kérdéskört említem meg távirati stílusban.
Az egyik: a tudományok, a szakmák rohamos fejlődése a szaknyelvek, a tudományos nyelvek szókészletének nagyarányú növekedésével jár, s ami ezzel egy: idegen, elsősorban angol szavak tömegének átvételét is jelenti. Ha az értelmiség, a szakemberek megelégszenek azzal, hogy ők értik az angol szakkifejezéseket, s nem törődnek anyanyelvi szaknyelvük fejlesztésével, akkor veszélybe kerülhet a minden szintű anyanyelvi tudásáramoltatás (gondoljunk a közoktatásra is) és előbb-utóbb az anyanyelv versenyképessége is.

A másik: a trianoni békediktátum (1920) óta  a magyarok magyar nyelvhasználata részben a szétfejlődés jeleit mutatja.  Miért van ez? Azért, mert csak a magyarországi magyar emberek nem élnek egy másik nyelvnek mint államnyelvnek a hatása alatt. Hét Kárpát-medencei ország magyarsága azonban igen, s természetes, hogy az ő anyanyelvhasználatukat ─ főként a szókészlet területén ─ befolyásolja a mindenkori államnyelv  ─ ahogy a magyarországi kisebbségekét a magyar nyelv. Ennek szükségszerű folyományaként ─ legalábbis részben ─ bizony nyolc különböző irányban halad a Kárpát-medencei magyar nyelvhasználat. Magától értődő, elemi érdekünk, hogy mindent megtegyünk azért, hogy a magyar anyanyelvűek a jövőben is zökkenőmentesen megérthessék egymást, bárhol éljenek is. Ennek pedig az a legfontosabb feltétele, hogy a magyar köznyelv valóban közmagyar legyen. Tudván azt, hogy az anyanyelv az identitástudat legfontosabb és legáltalánosabb eleme a Kárpát-medencében.

Kazinczy  öt hónappal halála előtt ezt írta egyik barátjának: „nekem nem mi, öregek vagyunk reményem […], mert mi már azok sem leszünk, akik voltunk; ifjainktól várok mindent, kik irtva [előkészítve, kitaposva] találván az utat, tovább mehetnek, mint mi”.

Hogy a mai ifjúság továbbmehessen ezen az úton,  arra is szüksége van, hogy megerősödjék az anyanyelvhez fűző pozitív viszonyulásában, ragaszkodásában és tudományosan igazolt tényeken alapuló, egészséges anyanyelv-tudatában. Fokozottan szükség mutatkozik a globalizálódó világban az anyanyelv és az anyanyelvi közösség helyéről és helyzetéről való tényszerű ismeretek közvetítésének, az anyanyelvi öntudat és otthonosságérzés erősítésének, a nyelvi kreativitásra nevelésnek, az anyanyelvi sokszínűség elfogadtatásának. Röviden: az anyanyelvvel kapcsolatos s a ma nyelvén érvelni tudó, az ifjúságot is megszólítani képes, széles körű tudományos ismeretterjesztésnek. Ebben a magyar nyelv hete rendezvényeire is fontos szerep vár és hárul.

Ezeknek a gondolatoknak a jegyében nyitom meg a magyar nyelv hetét Kazinczy születésének 250. évében, amely egyszersmind a magyar nyelv éve és Kazinczy-év is.

(Kiss Jenő előadása elhangzott a széphalmi Magyar Nyelv Múzeumában 2009. április 24-én, a Kárpát-medencei magyar diákok tájnyelvi vetélkedője alkalmából a magyar tájnyelvek helyzetéről és szerepéről tartott konferencián.)