Mint a könyvtár polcain a könyvek…

A megvalósítás előzményei számomra nem a Magyar Nyelv Múzeumához, hanem a Kazinczy-emlékkerthez, a Kazinczy-mauzóleum épületéhez kötődnek. Az volt az első felnőttkori találkozásom ezzel a hellyel. A rekonstrukció során Fehér Józseffel, a múzeum igazgatójával való találkozások hozták azt a jó pár alkalmat, amelyekben szó esett Pásztor Emil indítványának megvalósításáról is. Később, egy ilyen helyszíni bejárás során, a Műszaki Egyetem egyik hallgatói csoportja is elkísért. Így jártunk tehát egy gyönyörű februári időben Széphalomban, most már azzal a szemmel, hogy a Kazinczy-emlékcsarnok közelében a Magyar Nyelv Múzeuma helyét megkeressük. Ezután egy újabb pályázati forduló keretében nyílt lehetőség arra, hogy egy tanulmányterv, majd pedig egy konkrét terv szülessen a Magyar Nyelv Múzeumára.

A programnak – már első olvasatától kezdve – egy érdekes kettős csengése volt. Először is egyfajta természetes emelkedettség kellett, hogy jellemezze a múzeumot, másodszor pedig a mindennapok világának megszólítására is tudnia kellett válaszolni. Ez az a kettősség, amit a tervezés során egy kicsit kiterjesztettünk – több meggondolásból is. Egyrészt azért, mert ez a program nem Kazinczy szellemiségének továbbvitele lett volna, ha a múzeum tereit csupán az épületen belülre képzeli el. Másrészt Kazinczy választása is éppen így esett erre a helyre: „szépség és azonnal megnyíló látvány” ragadta meg. Ha pedig a hely lehetőséget teremt arra, hogy az emlékcsarnokot vagy a sírkertet látogatók keretet találjanak az ottlétüknek (kint és bent egyaránt), akkor a múzeum építése elérte célját. Tehát a kerti programelemekből és az épületbe tervezett részekből áll össze tulajdonképpen az, amit a múzeum jelent.

Ez is egy nagyon kettős szál. A fizikai megvalósításnak, ha hosszú idő után is, de eljutottunk a végéhez, a múzeum kiépítése ugyanakkor még mindig tart. Akkor, amikor Fehér József igazgató úr az első „kapavágást” meghirdette, nagyon sokan voltak, akik úgy néztek erre a dologra, mintha valami hihetetlen esemény történne. Ez a ráeszmélés érződik mind a mai napig. Semmi kritikus felhang nincs ebben, ezzel szembesülni kell. A könyvtár polcaira is egyenként rendeződnek a könyvek, nem méterben vásárolva vesszük őket. A múzeumépítési munka komoly lendületet kíván. Emellett fontos, hogy a múzeum az akciók tereként is működjön, és végképp lebontsa azt a képet, amely a nagy jelentőségű kulturális intézményeink megjelenését fémjelezte: a múzeum a csend, az elmélyült figyelem, a pisszenésnyi megszólalás nélküli körülnézés világa, miközben a gyűjtemény óriási raktártereket rejt magában. Így kellett elindulni – akkor. De a ma múzeuma úgy tud megszólalni, ha beenged, megszólaltat és beszéltet. Valahol ez a rendeltetése: az, hogy közre tudja adni mindazt, amit összegyűjtött.

Így van, ez a helyiség az Akadémiai Terem. Ez a momentum annak a nyelvezetnek a keresése, amivel azon a helyszínen meg lehet szólalni: a nyelv, amely kifejezi, hogy a terv tovább tudja vinni a hely szellemét. Akkor, amikor a múzeum tervezésével kapcsolatban ennek a szálnak utánaolvastam, ezt egy hihetetlen mély szálnak éreztem. Tulajdonképpen ebből eredt, hogy Kazinczy rajzai és írásai sorában első helyre került az a vázlat, amely a Magyar Tudós Társaság első összehívását egy kis vázlattal örökíti meg. Ez a rajz minden résztvevő nevét és a tervezett ülésrendet is feltünteti. Ennek a Kazinczy indította gondolatnak kíséreltem meg teret adni a programon belül. Az Akadémiai Terem a múzeumépület egyik központi terévé vált, és ennek jegyében minden más egy kicsit alárendeltebb szerepet kapott a tervben. Ámbár ezeknek is van egy nagyon egyszerű és közönséges feladatuk: fedelet teremteni annak a jó néhány alkalomnak, amelyek néhány évtizede a Kazinczy-emlékkerthez kötődnek, például a nyelvi versenyek eredményhirdetése.

Ezt a funkciót is igyekeztem a kint és a bent viszonyában értelmezni; már Kazinczynak is kedves gondolata volt a park, a környezet kiépítése. Egyrészt a kertben kialakított nyelvcsaládfaliget pont annak nyit teret, ami rengeteg vitának a középpontjában áll. Másrészt egy technikailag egyszerű fogást valósítottunk meg: a tetőfelületről gyűjtött vízből annak a kis tóvidéknek a kialakítását, amely apránként nyeri el formáját, és amely köré apróbb események szervezhetők. A szabadidős tevékenységek ott kerülnek elő, ahol a test és a szellem művelésével, és az ehhez kapcsolódó tennivalókkal találkozunk. A szabadidő egy kicsit az új kor fogalmaként jelenik meg a szóhasználatomban, úgy, mint a szabadidő hasznos eltöltése. Ebből ered a kirándulás, a túra, a kinek-kinek magára fordított idővel való szabad gazdálkodás feltételeinek megteremtése. Kazinczy gyalog tette meg általában Újhelyig az oda- és visszautat. A ma fogalmaival tekintve ez volt az a regenerációs lehetőség, amit zseniálisan kigondolt magának.

Egy évünk volt rá. Kilenc hónap volt az építési-kivitelezési idő, és kb. három és fél hónap, amit „simogatásokra” lehetett szánni. Ezalatt azt értem, hogy a finom építési port letakarították, majd bekerültek a kiállítási tárgyak, mindenütt fel lehetett kapcsolni a villanyt, mindenütt működött a szellőző stb. Ahhoz képest, hogy a kivitelezés – mondhatom így – egy vajúdási időszak volt, hihetetlen gyors és tempós munka folyt ez alatt az idő alatt.

Ehhez talán még annyi technikai dolog kapcsolódik, hogy az elképzelésekben megjelenő legfontosabb dolgokat a szorított költségvetés ellenére is meg lehetett tartani. Ráadásul roppant kedvező volt az a kivitelezői hozzáállás, amivel találkoztam. Látszott, hogy mindenki megépíteni akarta a múzeumot. Érezhetően rajta voltak, és ez látszik is az eredményen.

Felmerült-e Önben a kérdés, hogy miért éppen egy múzeumot építenek a magyar nyelvnek? Hiszen a múzeum – mint klasszikus értelemben vett intézmény – az elmúlt értékek megőrzését tűzte ki célul.

A múzeum szó már a nyelvészek körében is jó pár fordulóban kérdéseket vetett föl a kezdet kezdetén: vajon helyes-e ez a megnevezés? Szerintem a múzeum valójában a múzsák otthona, ahonnan inspirációt merít az ember. Itt aztán ki-ki megtalálhatja azokat a forrásokat, amelyekből érdeklődésének megfelelően meríthet, és ennek később akár folytatása is lehet.

Az, hogy hogyan lehet több korosztályt is megszólítani, a bizottság közös alkalmain formálódott. Ennek egyik lényeges eleme, hogy a program olyan kapcsolatteremtési lehetőséget adjon az állandó kiállítás térrészei között, amiből mindenki tovább tudja vinni az épületen belül azt, ami őt érdekli: például egy gyakorlat keretében a szemináriumi terembe. A könyvtár is így lett kialakítva: a helyiség megpróbál kilépni a csak polcokon berendezett könyvtár világából. Tehát nem feltétlenül arról van szó, hogy száz métereken keresztül lehessen ezt-azt megnézni, hanem arról, hogy az élmények összekapcsolásához kell a lehetőséget megteremteni. Az első állandó kiállítással kapcsolatban úgy tűnt – a látogatók bejegyzései alapján –, hogy ez egy jól működő dolog. Ennek továbbvitele lenne cél a későbbiekben is.