felszólítás

Régóta foglalkoztat a felszólító mód kifejezési lehetőségei közötti különbség, mivel édesanyámmal nem tudunk dűlőre jutni ebben a kérdésben: rendszeresen úgy kér meg dolgokra, hogy kijelentő módot használ („Beviszed ezt a dobozt a házba.” / „Akkor lenyírod a füvet délután.”, stb.) Számomra ez nagyon bántó: nemcsak parancsolónak érzem, hanem kicsit lekezelőnek is, ő viszont azt állítja, hogy ezzel éppen kedves szeretne lenni, mert neki a felszólító mód hangzik durvának. Szerintem viszont kedves legfeljebb akkor lehetne, ha kérdésként fogalmazná meg: „Ugye, lenyírod a füvet délután?” Vagy: „Beviszed, ha megkérlek?” Legfeljebb így tudom elképzelni „kedves” formában. Gimnáziumi emlékeim szerint minél rövidebb a felszólító módban álló ige, annál erőteljesebb a parancs (pl. menjél odébb >> menj odébb); persze de itt véget is érnek az emlékek, de ezt a kijelentő-parancsoló formát sehogy sem tudom megszokni. Önnek mi a véleménye a „kedves felszólítás” módjáról?

Kétségtelen, hogy a rövid felszólítások inkább hatnak parancsnak (mondd meg), mint a hosszabb formák (mondjad meg). A kérdésben szereplő igekötős igék egyenes szórendje (beviszed, lenyírod) nem erős parancs, az erős parancs éppen ez lenne: vidd be, nyírd le. A kérdő formák pedig még udvariasabbak (Kérlek…, ugye…). Ráadásul mindez függ a hangsúlyozástól is. A családi vita eldöntéséhez úgy tudunk hozzájárulni, hogy megadtuk az udvariassági fokozatokat, amelyekben az indirekt, kérdő formák tűnnek a leginkább udvariasnak.
A válasz az 1984 és 2015 között érvényes 11. helyesírási szabályzat alapján készült.