„Hallgató hegyek közt (…) mosom tisztára a lelkem…”

100 éve született anyanyelvünk itáliai nagykövete,
Tóth László (1910. június 6. – 1982. március 22.)

Győrben megszólított két asszony, Tóth Gyöngyvér és Tóth Edit, s kérték, hogy emlékezzem meg egy nyelvészről, édesapjukról: Tóth Lászlóról. A Rómában élt nyelvészről? – kérdeztem rögtön, mert olaszországi, rendkívül érdekes, újszerű magyar nyelvtankönyvével már találkoztam. Igen, róla – mondták. Éppen száz éve született. Kölcsönadták önéletrajzi könyvét, az Emlékszőttest, amely 1946-ig mutatja be életét. Most ebből idézek:

1914-re például így emlékezik: „A nagyok beszélgetései különös, sohanemhallott szavakkal teltek meg, mint: sebesültek, hősihalottak, eltűntek, menekültek, gránát, gépfegyver, ágyú, bomba, kézigránát, srapnelszilánk, lövészárok, álló háború, légnyomás, idegsokk, hulla…” (13)

A győri bencéseknél így zajlott a fölvételi helyesírásból: „Ahogy eljött a szeptember, berendeltek fölvételi vizsgára. Szóbeli vizsga nem volt, csak írásbeli. Tulajdonképpen helyesírási vizsga volt, azaz diktandó, ahogy akkor mondták. A harsányhangú Boros alán diktálta egy nagy olajszagú teremben, az alábbi kelepcébe csaló szöveget: lú, divó, zsiba, szóma, ámos, fírges, óma, elóvasta, foló, kódis… Az inkább újfalusi, vagy dunaszegi, mintsem révfalusi dialektusban, kissé gúnyosan ejtett szavak hallatára fölütöttem a fejem, és csodálkozva néztem körül. Láttam, hogy az ismeretlen városi gyerekek sokattudó, fölényes mosollyal írnak. Ebből hát én is megérettem, hogy mit kell tennem. Az új környezet kedvéért én is – barbár módon – meghamisítottam a szép, tiszta dunaszegi nyelvjárási szavakat, hogy engem, a révfalusi úriparasztot is, befogadjon a városi iskola. Föl is vettek.” (33)

A következő mondatok a két világháború közötti időszakot jellemzik: „Ősszel díjtalan gyakornokból fizetéstelen tanársegéddé léptem elő…” (96) „hozzászoktunk a háborúhoz is. Megjött a jegyrendszer, s vele a feketepiac, a műrostos ruhákba öltöztünk, balgatagon élelmiszert halmoztunk, ami rendre megromlott és úgy tűnt, hogy szörnyen szenvedünk a kávéhiány miatt.” (134)

Még néhány életbölcselet: „ha a jó labdát földhöz vágják, akkor fölugrik; sőt, minél nagyobb erővel vágják földhöz, annál magasabbra ugrik” (72) Apja tanácsa: „ne sérts meg senkit, mert bocsánatot kérni igen nehéz. Könnyebb valakit meg nem sérteni, mint tőle bocsánatot kérni” (89) „Bármennyire próbáltam is a történelemmel szemben divergens magatartást tanusítani, ellenszenves módon, mindenüvé utánam tolakodott, mindenütt utólért” (133)

Tóth László négy évtizeden át tanította a magyar nyelvet olasz egyetemeken. Ferdinandy György így nevezi: anyanyelvünk itáliai nagykövete, és névtelen napszámosa. Egyébként a nápolyi egyetem első magyar lektora.

És mi történt a regénybeli évek után? 1946-tól ismét a nápolyi egyetemen tanít, majd 1956-tól Bari egyetemén is, megkapja az Olasz Köztársaság lovagkeresztjét. Ebben az időszakban az Olasz Rádió magyar adásában az olasz nyelvről és irodalomról tart előadásokat, olasz nyelvtant írt magyaroknak – voltaképpen megújítja a magyar nyelv tanításának módszertanát, olasz elbeszélőket és költőket fordít magyarra.

Békés Gellért emlékezésében Tóth László emberi jóságának csobogását hallja ki a Hegyi magány című verséből:

„Hallgató hegyek közt / jegesvízű patakkal / mosom tisztára a lelkem.

Rossz emlékeim / – mint sodródó kavicsok közt / a hinár – / foszladoznak.

A városi robajt / s a rossz szavak zaját / lassan elmossa a vízcsobogás.”

Békés Gellért így búcsúzott tőle 1982-ben: „Egy héttel halála előtt e sorok írójától azt kérte: imádkozzék, hogy minél előbb elszólítsa az Isten. Sokat szenvedett… De az örök Forrás csobogó víze végül szenvedésének könnyeit is elmosta…”

Június 6-án ünneplik 100. születésnapját anyanyelvünk itáliai nagykövetének…

(B)