kínai nevek átírása: Tao-tö-king, Vang Pi, Lao-ce, Sze-ma Csien

Egy, a kínai filozófiával is foglalkozó kötetet szerkesztek, amelyben a fordító meglehetősen sok helyütt benne hagyta a pinjin átírást. Igyekszem ezeket javítani, azonban van egy fontos kérdés: honnét lehet tudni, hogy egy kínai névben mikor és hova kell kötőjelet tenni (ha egyáltalán!).
Csak az érthetőség kedvéért: Tao te king (ez teljesen rossz átírás, de most hagyjuk) vagy Tao-te-king? Vang Pi vagy Vang-pi? Lao-ce vagy Lao ce? Sze-ma Csien vagy Szema Csien?
Vagy ezt csak akkor lehet eldönteni, ha valaki tud kínaiul?

A szabályzat valóban csak érintőleg foglalkozik ezekkel a kérdésekkel: a 210. pont, valamint nyilván a 218–221. pontok kapcsolódnak ide. Ennél részletesebb válasz található az Osiris Kiadónál megjelent Helyesírás c. munkában (röviden: OH.), annak is a 248–252. oldalán (az oldalszám a 2004-es kiadásra vonatkozik, de ennél újabb kiadás is elérhető). Ennek az átírásról szóló részei jórészt a Keleti nevek magyar helyesírása c. köteten alapulnak (röviden: KN.), amelyre a szabályzat 220. pontja hivatkozik.

A pinjin átírásához szükséges legfőbb tudnivalók azonban az interneten is elérhetők a Wikipédiában, átlátható formában:
http://tinyurl.com/kinainevek (átirányítás),
sőt ez az oldal hivatkozik egy pinjinből magyarosra átíró, egyszerű webes alkalmazásra:
http://u.hanami.hu/wp/kinaiatiras.cgi
— ez után lényegében csak a nagy kezdőbetűket kell szükség szerint javítani.

Az egybe- és különírásról a következőt írja az OH. (251. o.): „Az átírások a több szótagú földrajzi neveket rendszerint egybeírják (lazább összetétel esetén a pinjin különír, amíg a magyaros átírások kötőjellel: Huang He — Huang-ho).”

A személynevek magyar átírásának egyik szembeötlő jellegzetessége viszont a kötőjel: szemben egyfelől a különírással (ahogy a pinjinben teszik), másfelől az egybeírással (ahogy például a koreai neveknél eljárunk). Az OH. 261. oldala Kim Dzsongil és Csao Ce-jang nevét veti össze: már az írásmódból kitűnik, hogy az első koreai, a második pedig kínai.

A családnevet és az utónevet viszont nyilván különírjuk: a kötőjelhasználat csak a néven belül értendő. Ennek értelmében ha „Vang Pi” nevének két tagja közül csak az egyik a családnév (a Vang), akkor ezt külön kell írnunk az utónévtől. (Erről például az angol Wikipédiából lehet meggyőződni, amely kifejezetten jelzi a „Wang Bi” szócikk elején, hogy a Wang a családnév.) A „Lao-ce” ezzel szemben egyelemű névnek tekinthető (szó szerint „öreg mestert” jelent), tehát nem választhatjuk szét szóközzel, innen a kötőjel. „Sze-ma Csien” (a KN.-ben is szereplő) neve a kínai átírásra jellemző kötőjelet és a különírást egyaránt példázza.

A Tao-te-king voltaképpen Tao-tö-king (már az 1981-es KN. is ezt az írásmódot hozza, az OH.-val egyetemben), bár kétségtelen, hogy ez a hagyományos kivételek közé tartozik, hiszen szabályosan -csing lenne a vége. Az elterjedtebb „Tao te king” alak használata akkor indokolt, ha konkrétan Weöres Sándor magyar fordítására hivatkozunk. (A kivételes átírású szavakról egyébként szintén elérhető egy lista a Wikipédiában: http://tinyurl.com/kiveteles )

Összességében érdemes ügyelni az átírásra, mert a magyarból nem mindig következtethető vissza a pinjin írásmód (pl. a pinjin ch, j, q, zh betűknek és betűkapcsolatoknak egyaránt a „cs” felel meg). A téves átírásnál még az eredeti pinjin megőrzése is jobb. Leginkább persze a korrekt magyar átírás alkalmazását javaslom. Remélem, ehhez az említett weboldalak, illetve szakkönyvek hatékony segítséget nyújtanak, főként a ma is beszerezhető OH., amelynek elméletibb tanácsadó részét gyakorlati választ adó szószedet egészíti ki.
A válasz az 1984 és 2015 között érvényes 11. helyesírási szabályzat alapján készült.