a NIIF(I) vagy az NIIF(I), kiejtéstől függően

2010. 08. 12.

A kérdésem a mozaikszavak határozott névelővel történő használatára vonatkozik – egy konkrét példánál; nem tudom, mi a szabály ilyen esetben. Van egy intézet, a Nemzeti Információs Infrastruktúra Fejlesztési Intézet, melyet használunk NIIFI és NIIF Intézet rövidítéssel is. Mi a helyzet, ha határozott névelő szerepel előtte? A többség úgy használja írásban, ahogy logikusabbnak tűnik a kiejthetőség szempontjából: a NIIFI (“a ni(i)fi” – a középső i-t nem is ejtve) és az NIIF Intézet (“az eniif intézet”). Ez így helyes, vagy egységesen kellene használni írásban, függetlenül attól, hogy a kiejtés esetleg úgy nehézkesebb?

A rövidítéseket azzal különböztetjük meg a mozaikszavaktól, hogy a rövidítéseket a teljes alakjukban olvassuk ki (és jó részüket ponttal írjuk), a mozaikszavakat pedig rövid alakjukban olvassuk ki (és pont nélkül írjuk őket). Esetünkben tehát mozaikszóról, azon belül betűszóról, azon belül tulajdonnévi betűszóról van szó.

Az előtte használandó névelőről a szabályzat 276. pontjának legvégén ír: “A mozaikszók előtti határozott névelő a kiejtett alakhoz igazodik: a MÁV, a Mahart, a tsz; az OTP, az MTA, az Áfor, az szb; stb.” az Osiris Kiadónál megjelent Helyesírás a következőt teszi ehhez hozzá (402. o.): “Az, hogy a betűszók elé milyen névelőt kell tenni, mindig a kiejtés függvénye. Gondot az okozhat, ha a betűző ejtés miatt magánhangzóval kezdődik egy betűszó, az íráskép azonban mássalhangzóval. Ez a következő mássalhangzókat érinti: f, l, m, n, ny, r, s, sz. Például: az FMV, az LRI, az MBFB, az NPP, az NYBÖ, az RMDSZ, az SZDSZ.”

Ennek alapján tehát “az NIIFI” forma helyes lehet. Ír azonban az említett OH. az egybeejtésről is (szemben az előbbi betűző ejtéssel), amikor a betűk egymásutánját összefüggő hangsorként mondjuk ki, pl. MÁV [máv], TIT [tit] (391. o.). Ha az intézet nevét ebben az alakban ejtjük, akkor ez elé természetszerűleg az “a” névelő kívánkozik: “a NIIFI”. A kiindulópont végső soron — amint mindkét kézikönyv rámutat — csakis a betűszó ténylegesen használt, elterjedt kiejtése lehet. Az egységesítés üdvözlendő cél, de csak egy kialakult, kiforrott gyakorlaton alapulhat.
A válasz az 1984 és 2015 között érvényes 11. helyesírási szabályzat alapján készült.

vissza a főoldalra