A disputa mint a kulturált vitatkozás elsajátításának egy iskolai módja

Angolszász országokban az iskolák és egyetemek kifejlesztették a sportszerű vitának azt a sajátos formáját, ahol két csapat szigorúan meghatározott szabályok szerint méri össze meggyőzőképességét.

A csapatok teljesítményét páratlan számú bíra előre meghatározott szempontok szerint értékeli (ezek a szempontok általában a téma, az előadásmód és a módszer). A disputának az évek során sok fajtája alakult ki, a közoktatásban és a felsőoktatásban is sikerrel alkalmazzák. Célja elsősorban a diákok felkészítése arra, hogy kulturált formában, szabályozott keretek között is meggyőzően, összeszedetten tudják alátámasztani álláspontjukat. Erre a képviseleti demokráciában kétségkívül nagy szükség van, de fontos a karrierépítés, illetve a magánéletük során is.

Ezeken a deklarált célokon kívül azonban a disputa számos készséget fejleszt. Azáltal például, hogy a disputa előtt sorsolással dől el, melyik álláspontot kell képviselnie az adott csapatnak, fejlődik a résztvevők kétoldalú gondolkodása: hiába nem ért egyet valaki az állítással, a másik csapat lehetséges érveit is érdemes végiggondolnia a vita előtt. Mindemellett a résztvevők szoros időkeretek közé vannak szorítva, ami rákényszeríti őket arra, hogy megtanuljanak gazdálkodni az idejükkel. Többek között ezek a disputa módszerének rejtett pedagógiai céljai.

Az ELTE BTK-n néhány éve hagyománnyá vált, hogy a Kommunikáció szóban és írásban című kurzus keretei között a hallgatók szerveznek egy disputát. A hallgatók közül kerülnek ki az állító és a tagadó csapat tagjai, de a vita levezetői és bírái is.

Az elmúlt két év disputáin volt szerencsém először levezető  „elnökként”, majd bíraként részt venni. A tavalyi állítás az volt, hogy a magyar nyelvet meg kell védeni, az idei pedig az, hogy a bolognai rendszer követendő és kívánatos forma a magyar felsőoktatás számára. Azt tapasztaltam, hogy a hallgatók örülnek annak, hogy elmondhatják véleményüket őket is érintő, őket is foglalkoztató kérdésekben. Mindkét vita során kiderült, hogy nagyon ritkán kerülünk olyan helyzetbe, amikor előre meghatározott időkeretben kell ismertetnünk egy felépített érvrendszert: az időkeretek kihasználása, illetve betartása rendszeresen felbukkanó probléma, pedig ez szépen fejleszthető készség. Az idei vita egyik nagyon érdekes újítása volt, hogy a néhány perces szónoklatok után a másik csapat kérdéseket tehetett fel. A rövid kérdések és válaszok során egyértelművé vált, hogy mi inkább ehhez vagyunk hozzászokva: sokkal jobban tudunk rövid kérdésekre csattanós választ adni, majd egy-egy ütős kérdéssel azonnal replikázni, mint egy felépített érvrendszert összefüggően bemutatni.

Két  év tapasztalait összegezve jó szívvel ajánlom a disputa módszerét mindazoknak, akik szerint fontos az, hogy összeszedetten, meggyőzően tudjuk képviselni álláspontunkat, legyen szó a közéletről, a tudományos színterekről vagy a magánéletről.

Bódi Ágnes