„(meg)köszönöm figyelmüket”

Az egyik rádióban rendre így köszön el az egyik riporter: „Megköszönöm figyelmüket, X. Y.-t hallották.” Engem nagyon zavar a „meg” igekötő: lehet, hogy azért, mert befejezettséget sugall, holott folyamatos jelenről van szó, hiszen éppen a szavak kimondásával köszöni meg a figyelmünket, de az is lehet, hogy azért, mert leíró jelleggel elmondja, hogy mit cselekszik – megköszön valamit –, de tulajdonképpen nem csinálja, amit mond, mert ha csinálná, akkor azt mondaná, hogy „köszönöm a figyelmüket”.

Mi erről a véleménye?

Az igekötőknek valóban van befejezettséget érzékeltető jelentésük (ilyen a meg is), a „befejezett” szó azonban megtévesztő lehet. Ez a nyelvben ugyanis inkább egyfajta szemléletmódot takar, nem pedig azt jelenti, hogy a dolog „be van fejezve” – erre a múlt idő szolgál. Lehet például jövő időben is beszélni befejezett cselekvésről, ha azt mint lezárt, kerek egészet nézem.
Ez a helyzet a megköszönnel is. Az igekötő által olyan szemléletmódot kap a köszön ige a nyelvhasználó által, aminek következményeképpen a köszönet egy lezárt, „befejezett” aktus – ami azonban időben bárhová elhelyezhető.
A zavara abból a kettősségből (látszólagos ellentmondásból) eredhet, hogy ez a befejezettség jelentéstartalmával bíró szó időben nem befejezett.
Röviden tehát: a riporter elköszönésével nyelvileg semmi probléma nincsen.
A válasz az 1984 és 2015 között érvényes 11. helyesírási szabályzat alapján készült.