Budapest 140/141

Mindig újra és újra rácsodálkozom a magyar fővárosra. Annyira nyüzsgő, élettel teli, annyira érdekes és eredeti.

Miközben sokszor magam is mondom: „Kinőttük ezt a várost…”, hiszen rengetegen rostokolnak a dugóban, tülekednek az utcán vagy szoronganak a villamoson, azért azt is látom, érzem, hiszem, hogy e hely tényleg mindenkié, és ha akarunk, elférünk. Budapest az árnyoldalaival – minden mocskával, szégyenfoltjával – együtt is szép. Szeretet lapul a macskakövek közt, a kapubélletekben, az erkélyek ívében és a tetők alatt.

A várost nap mint nap jó szándékokból építjük fel és szőjük újra. Sokan – vélhetően – csak egy apró jelre várnak: egy viszonzott köszönésre, egy észrevett gesztusra, egy udvarias köszönömre vagy egy őszinte mosolyra. Szerencsére sokunknak ez magától is megy, eleve bekódolt; másoknak viszont tanulnia kell, ellesni a jó szót. Egy megtartott ajtó, egy beengedett autó, egy átadott ülőhely – és a nyugalom és biztonság a szemünk láttára születik meg.

Akinek van szeme, az nemcsak az emberek szomorúságát vagy örömét, a gondokat és nehézségeket látja, hanem a hihetetlenül sok innovatív elmét, kreatív ötletet, ami a nyelvhasználatban is folyton nyomot hagy, precedenst teremt.

Budapesten még a táblák is olvasmányosak, messzire viszik a képzeletet, mert az általánosabb közterület-megnevezések – utca, út, tér – mellett vannak a nagyvárosokra szintén gyakran jellemző – sugárút, körút, körtér, sor, köz, park, rakpart, sétány – és ritkább, egyéni köznevek is: árok, bástya, dűlő, emlékút, erdő, erdősor, fasor, forduló, gát, határsor, határút, hídfő, kilátótér, kert, körönd, körvasútsor, lejtő, lépcső, liget, ösvény, part, sétaút, térség, udvar.

Járjunk hát nyitott szemmel és füllel – de leginkább nyitott lelkülettel!

Vid Gabriella

(Fotó és szöveg)