135. Falusi boldogság

2020. 07. 13. nincs hozzászólás

Quintus Horatius Flaccus: Az epodusokból. A falusi élet dicsérete (Beatus ille, qui procul negotiis)

„De boldog az, ki gondjainktól távol él,

 s akár az ősök hajdanán,

apái földjét szántogatja ökrivel

 s hírből sem ismer uzsorát:

vad kürtszó nem riasztja, mint a katonát,

 tenger mérgétől nem vacog,

a fórumot kerüli és a nagykutyák

 kevély előszobáit is.

Hanem szőllőskertjében kamasz venyigét

 sugár nyárfákkal házasít,

vagy nézdegéli kósza, bőgő barmai

 csordáit rejtek völgy zugán,

avagy kacorral nyesve meddő gallyakat,

 helyettük boldogabbat ojt,

vagy sajtolt mézét gyüjti szép kannáiba

 s megnyirja gyönge juhait;

s ha az ősz a táj fölé emelte már szelid

 almákkal ékes homlokát,

mily boldogan szedi le izes és nemes

 körtéit s bibor fürtjeit,

hogy néked adja, ó Priapus, és neked,

 Silvanus, mezsgyék tútora.



Nyujtózhatik kedvére a vén tölgy alatt

 s puha-rugalmas pázsiton;

közben a viz magas partok közt csusszan el,

 erdőben madár panaszol,

csobog a hab, s együtt zizeg a lomb vele,

 idézve könnyü álmokat.

Mikor pedig a dörgő Juppiter tele

 havat meg záport gyüjt reánk,

ő vetett tőröknek szoritja a dühös

 vaddisznókat kutyáival,

vagy ritka hálót könnyü ágason feszit

 falánk rigók elé cselül,

és kellemes jutalmaként hurokkal ejt

 félénk nyulat, vándor darut.

Ki ne feledné ennyi sok minden között

 a szerelem rossz gondjait?

Hát még ha otthon édes kis pulyái közt

 sürög szemérmes asszonya,

mint a szabin nő vagy a dolgos appuli

 napbarnitotta hitvese,

s szent tüzhelyét száraz gyujtóval rakja meg,

 ha fáradt férje közelit,

vidám tehénkét zárva a sövény mögé,

 megduzzadt tőgyét megfeji,

s az édes hordóból újbort csapolva csap

 nem pénzen-vásált lakomát!

Nem izlenék úgy nékem sem az osztriga,

 sem a lazac, sem a sügér,

ha tengerünkre hajtaná a keleti

 habokon csattogó vihar,

s az afrikai gyöngytyúk s jón császármadár

 nem szállna le hasamba több

zamattal, mint a fák kövérebb ágain

 frissen szedett olajbogyó

s a mályva, mely a testi kórra ir, s a rét

 szerelmese, a sóskafü,

vagy Terminusnak áldozott bárányka, vagy

 ordas-sebzette gödölye.

Ily lakoma közt látni kedves a haza

 igyekvő gömbölyü juhot –

látni a lankatag nyakú, bús ökröket,

 mint húznak felfordult ekét –,

s a vacsorázó szolgákat, dús ház raját,

 s körül a fénylő szobrokat.”

Igyen szavalván Alfius, az uzsorás,

 – féllábbal szinte gazda már –

behajtja pénzét tizenötre egy vasig,

 és elsején – „kihelyezi”.

 

Fordította: Kardos László

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

vissza a főoldalra