158. Sajkódi esték

A Balaton legeldugottabb falva: Sajkod.

Talán meg sem találjátok. A Sajkódi esték című könyvről lehetne ismerős, ha ma olvasna valaki ilyesmit. Meg arról, hogy Illyés Gyula gyakran átsétált ide. Tengerészsapkában a fején, hogy a szőlők között hivatalos embernek véljék, s ne üssék le. S nagyokat beszélgetett Németh Lászlóval. Németh László egykori házának kapuján ez az emléktábla figyelmeztet. Arra, hogy talán újra kellene olvasni őt. (BG)



Németh László: „1957 márciusa óta az év nagy részét egy kis Balaton-menti telepen töltöm. A tulajdon kísérletem, a magamra mért „agydiéta” száműzött ide, melynek ezek a tanulmányok egyszersmind az eredményét is mutathatják. Az első évben még régi munkáim próbáltam folytatni: a fordítás mellett tanulmányköteteim rendeztem, egy-két költői arcképpel s a García Lorca színpadá-ról szóló nagyobb írással ki is egészítettem. A következő évre azonban olyan állapotba kerültem, hogy az is nagy eredmény volt már, hogy magamra utalt életemben a kerti és házi munka mellett a bőrönd tartalmát, melyben könyvtáros barátom küldte s kapta vissza a könyveket, a hosszú estéken forgatni tudtam.

Többnyire olyan könyvek érkeztek, melyek elég messze vittek a magam életétől, s amelyeket egymással inkább szeszély és hangulat, mint valami terv kapcsolt össze. Egy barátom az őstörténetre hívta föl figyelmemet; Vásárhelyi tanárságom emlékezete az azóta külföldön föllendült tudománytörténet munkákon kapott. A Tolsztoj levelek egyikében Schopenhauerról találtam meglepő részleteket, amely régi képem revideálására késztetett. Élvezettel merültem el a karácsonyra kapott Macaulay-sorozatban, melyhez külföldön élő rokonom a XVII–XVIII. század angol szerzőit is megküldte. Egy tanárnő a Bolyai-levelezés s a megértéséhez szükséges történeti és matematikai munkák olvasására szorított rá. Színházi emberek a Magyarországra eljuttatott nyugati darabokat küldték meg, egy Tihanyban járó lengyel író – s az itthagyott esszé a lengyel líra szerepéről – e kevéssé ismert nyelv s irodalom felfedezésére késztetett.

Olvasmányaim aztán lassan az órásra is rákapattak: Így keletkezett a Pillantás az őstörténetbe című írás. Voltak azonban másféle ingerek is. Egy fiatal tanárnő keresett fel, s mondta el nevelői gondját. Ő nem hisz Istenben, de gyermekét vallásosan akarja nevelni, hogy kultúrember legyen. Erre írtam válaszul leghosszabb tanulmányom – A „vallásos” nevelésről –: arról, hogy mi helyettesítheti a mai nevelésben a vallás hajdani szerepét. Volt kollégáim az Egressy úti polgári ötvenéves jubileumára engem is meghívtak, erre írtam a Régi polgáristák című emlékezést. Meg is halt néhány barát, akikről illő volt megemlékezni.

Ezek az írások előbb csak az írás ingerét hozták vissza, aztán mint a béna a járást, újra megtanultam az írás műveletét is. A hasonlat annyiban helyes, hogy mint a Heine-Medinesek, nekem is más segédizmokkal kellett pótolni a kiesetteket. Hosszú, igen részletes vázlatokat írtam, a kert útjain sétálva fogalmaztam a mondatokat, majd négy-ötször is átírtam a lazának érzett szöveget, hogy azt, amit ihletnek szokás nevezni, s ami nyilván az erek tágasságával, az agy vérbőségével függ össze, valahogy pótoljam.

Szovjet utam, melyet erőgyakorlatul is vállaltam, azonkívül, hogy érdekes szembesítése volt a sajkódi csendben ért, s többnyire a jövőre függesztett gondolatoknak, és az országnyi laboratóriumnak, amelyben a jövő készül, az írásra is bátorságot adott, majd alkalmat is hozott. Ekkor keletkezik a Csehov levelei-ről szóló tanulmány, s készülök föl a két Bolyairól szóló műhelytanulmányban megint egy drámatervre. Súlyos téli betegségem, s az azt követő regeneráció, a megszorított élet tempóvételei, a cikk- és tanulmánytermést is megsűrítik; annyit írok, mint régi éveimben.

A sajkódi korszak lezárult, ideje, hogy termését – az 1961-es kötetnél teljesebbet – zsákba kössük.”