213. Közelít a tél

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak, / Tarlott bokrai közt sárga levél zörög. / Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok / Közt nem lengedez a Zephyr.

 Nincs már symphonia, s zöld lugasok között / Nem búg gerlice, és a füzes ernyein / A csermely violás völgye nem illatoz, / S tükrét durva csalét fedi.



 A hegy boltozatin néma homály borong. / Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd. / Itt nemrég az öröm víg dala harsogott: / S most minden szomorú s kiholt.

 Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl, / S minden míve tünő szárnya körül lebeg! / Minden csak jelenés; minden az ég alatt, / Mint a kis nefelejcs, enyész.

 Lassanként koszorúm bimbaja elvirít, / Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli / Nektárját ajakam, még alig illetem / Egy-két zsenge virágait.

 Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom. / Nem hozhatja fel azt több kikelet soha! / Sem béhunyt szememet fel nem igézheti / Lollim barna szemöldöke! (Berzsenyi Dániel: A közelítő tél – kép: BG)