345. Az isteni eredet tudata
2025. 04. 18. 1 hozzászólásVissza a saját lény forrásához
- „Az őskori ember számára a művészet, a festészet, a zene a költészet, a szép tárgyak alkotása éppen úgy kultusz volt, mint a családi lét, a nevelés, a fölművelés. A szép dolgokat az ember nem önmagukért alkotta. A művészet mestereinek tevékenysége éppen úgy, mint a főpapok, a harcosok, a királyok tevékenysége az emberi közösségben a legfontosabb: a művészet az, ami ezt a világot éppen úgy, mint a vallás, a bölcsesség, az uralom, a leghatásosabb módon teszi az aranykerthez hasonlóvá” (408)
- „A Hagyomány tulajdonképpen nem beszél másról, mint ember és Isten egységéről. Ugyanakkor elismeri, hogy az emberi állapot felől nézve ennek az egységnek nem tárul fel a magától értetődősége, monádszerűsége” (317)
- „Az élet magasabb körében tulajdonképpen mindig eksztatikus, vagyis mámor, a művészeti alkotás, a gondolkodás, a műalkotás átélése, az olvasás, a tanulás, a gyönyörködés, a tánc, a zene, az utazás, az ima” (96)
- „a művészet feladata a tudatos megtisztulás… Művészet által a kor aktuális, efemer tényezőin túl lehet emelkedni. Hamvas számára az alkotás és a filozófia elsősorban szellemi és lelkigyakorlat, amely az alkotó egész életét transzformálja. Ez a belső átalakulás teszi alkalmassá ara, hogy saját lénye forrásához visszatérjen” (378)
(Az isteni eredet tudata. Hamvas Béla hagyományai. Szerk.: Horváth Rudolf és Stamler Ábel. Hamvas Béla Asztaltársság, Balatonfüred, 2024.) Kép: Balázs Géza
1 hozzászólás
Az „Az isteni eredet tudata” (cím) 3 elemből áll – én (itt és) most a tudatot ill. annak fogalmát) emelném ki:
A tudat alatt általában az öntudatot értjük, és általában csak az ember tulajdonságának tekintjük (- elsősorban az ateista tudomány hatására).
Ebben az értelemben a kőnek (ill. a „földnek”: az anyagnak általában) nincsen tudata – nem csak a világ létezéséről, hanem önmaga létezéséről sincs.
Tegyük fel, hogy a főemlősök egy kis csoportja – hogy, hogy nem – beazonosít(hat)atlan hatásra) emberként kezdett „viselkedni” és viszonyulni a környezetéhez: öntudatra ébredt, és képessé vált önmagát is „tárgyilagosan” szemlélni, miközben végezte a maga mindennapi dolgát. (…)
Amikor az „őskorban” az „ösember” elkezdte „díszítgetni” a használati tárgyait, tkp. azon „esztétikai követelményeknek” igyekezett „megfelelni”, amelyek az anyagelvűség szerint nem is létez(het)nek…
De tekintsünk el a nyerslogika (a józan paraszti ész) lépésenkénti követésétől, és jelentsük ki:
Amikor az őskor (ős)embere bármit is tett, elkezdte belevinni a saját TUDATOS akaratát, szándékát – ami néha az egyetemes törvények ellen is irányulhat(ott). (…)
Itt megint ugorjunk egy nagyot:
Az ember – egy nyilván történelmen-kívüli pillanattól kezdve – egyre inkább a saját, ön-akarata szerint cselekszik, amely akarat sok esetben az alapvető természeti törvényekkel is szembeszegül.
Ha sarkosítjuk a dolgot: az ember egyre inkább átveszi az isteni vagy teremtői képesség tudatát – vagy másképpen fogalmazva: a tudatos teremtés képességét -, és ezt a képességet képes is alkalmazni minden erkölcsi kötelem nélkül is, azaz függetlenül az általános következmények jó vagy rossz mivoltától. És itt jön be az (ön)akarat, a szándék kérdése, mint némileg új elem (a tudat mellett): a képeesség ui. nem jelent önműködően cselekvést is…
A témát nem fejtettem ki egészen – mert ez nem is lehetséges… Gondolatébrresztőnek szánom ezen hozzászólásomat.