121. Lehet-e boldog a világ?

Nemzeti ünnepünket a koronavírus-járvány árnyékában a pilisi erdőben töltöttem.

A semmi közepén bukkantak fel a pilisszentléleki pálos rendház romjai. Boldog Özséb itt hozta létre az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendünk központját 13. század közepén. Itt, Magyarország „köldökénél”, a Dunakanyar mellett, az Árpád-házi királyok egykori vadászhelyén pihennek az egykori kolostor fáradt romjai. Bármerre nézünk, béke honol, holott a világban háború van. Egy újfajta háború, ami csak abban hasonlít a többire, hogy az egész világ ettől hangos, hogy emberek ezrei halnak meg benne, hogy nem ismerjük az ellenfelet igazán, és hogy nem látjuk a végét sem.

Az ide kirándulók közül egy korombéli fiatalembert hallok a távolból, amint éppen szüleinek panaszkodik, hogy milyen rossz most neki, hogy mennyi ideig lesz bezárva, hogy nem folytatja szakmai munkáját, hogy lassabban fogja tudni összegyűjteni a pénzt a lakására. Felháborodott, hogy a szerinte fejlődés csúcsán lévő világ miért kapott ilyen terhet? És hogy mikor élvezhetjük tovább a több százéves fejlődés gyümölcsét?

Megleptek gondolatai. A történelmet jól ismerve nem éreztem, hogy a világ ilyen jó lenne, végképp nem éreztem, hogy az emberiség fejlődne, pedig ugyanabban a világban élünk. Nem hiszek a fejlődésben, amelynek eszméjét az ember alkotta meg, egyfajta új vallásként, és a túlvilági létben hívőből a fejlődés motorjának apró láncszeme lett, miközben jobbá igazán sohasem vált. Fejlettebb lennék, mint azok a pilisszentléleki szerzetesek, akiknek 800 évvel ezelőtti otthonuk romjain ülök? Vagy talán attól vagyok fejlettebb ember, mert a zsebemben ott lapul az okostelefon és az autóm kulcsa, amellyel kijöttem ide?

De miért történik ez a nagy baj, ha annyival jobb és szabadabb a világ, mint bármikor volt? – kérdi a fiú. Nem érti, hogy a csúcsponton miért csap „villám” az emberiségbe. Ferenc pápa pár napja azt mondta, hogy azt hittük, hogy egy beteg világban mi egészségesek maradhatunk. Hogy rombolunk és pusztítunk felelőtlenül magunk körül, de nekünk attól függetlenül még jó lesz.

Talán ideje eldobni a fejlődés és túlzott szabadság gyermeki illúzióját, és elgondolkodni, így lehet-e boldog a világ?

Blankó Miklós