309. Nádas tavon
2024. 05. 30. nincs hozzászólásVajda János verse
Fönn az égen ragyogó nap. / Csillanó tükrén a tónak, / Mint az árnyék, leng a csónak. // Mint az árnyék, olyan halkan, / Észrevétlen, mondhatatlan / Andalító hangulatban. // A vad alszik a berekben. / Fegyveremmel az ölemben / Ringatózom önfeledten. // Nézem ezt a szép világot. / Mennyi bűbáj, mily talányok! / Mind, amit körültem látok.
Nap alattam, nap fölöttem, / Aranyos, tüzes felhőben, / Lenn a fénylő víztükörben. // Itt az ég a földet éri. / Tán szerelme csókját kéri… / Minden oly csodás, tündéri. // Mi megyünk-e vagy a felhő, / Vagy a lenge déli szellő, / A szelíden rám lehellő // Gondolatom messze téved / Kék ürén a semmiségnek. / Földi élet, hol a réved? // Szélei nádligeteknek / Tünedeznek, megjelennek. / Képe a forgó jelennek… // Most a nap megáll az égen, / Dicsőség fényözönében, / Csöndessége fönségében. // S minden olyan mozdulatlan… / Mult, jövendő tán együtt van / Ebben az egy pillanatban? // A levegő meg se lebben, / Minden alszik… és a lelkem / Ring egy méla sejtelemben: // Hátha minden e világon, / Földi életem, halálom / Csak mese, csalódás, álom?…
Vélemény, hozzászólás?