vájt fül, vájt fülű

Miért nem írandó egybe a „vájt fülű” alakulat, amikor mást jelent (jó zenei hallású), mint a szó szerinti „vájt fülű” (akinek vájták a fülét, pl. kínzás gyanánt)?

A szókapcsolat írására a helyesírási szabályzat 113. pontja az irányadó: „A -t, -tt képzős melléknévi igeneveket legtöbbször különírjuk jelzett szavuktól: csapolt sör, dőlt betű, sült hús, zárolt anyag, adott szó, fedett uszoda, vetített kép stb. – Csak néhány jelentésváltozáson átment kapcsolatot írunk egybe: aludttej, holtpont, nyúltagy, zártszék stb.” A vájt fül nem tartozik ez utóbbiak közé.
Egy másik szabálypont (108.) azt mondja ki, hogy ha a különírt minőségjelzős kapcsolathoz egy képző járul, akkor a különírást megtartjuk: vájt fül > vájt fülű.
A Magyar nyelv értelmező szótára a vájt szóról ezt írja: „2. Vájt fülű: a) (régies) füléből a fülzsírt eltávolított, jól halló ; b) (átvitt értelemben, választékos) olyan , aki érzékeny, fogékony a nyelvi, irodalmi, esetleg zenei finomságok iránt; kifinomult stílusérzékű, műértő. Vájt fülű esztéta, író, kritikus.  E gyűjtemény szerkesztője sem akart kevésbbé vájt fülűnek … látszani. (Arany János)”. Mint ebből látható, átvitt jelentésben is megtartjuk a különírást.
A válasz az 1984 és 2015 között érvényes 11. helyesírási szabályzat alapján készült.