A „robbanó kuktafazék” esete négy nyelvésszel

2010. 12. 12. nincs hozzászólás

Mire való a nyelvtanóra? címmel szakmai napot rendezett a Nyelvtudományi Intézetben a Magyartanárok Egyesülete. A 2010. december 11-i, szombati rendezvényre nagyon sokan voltak kíváncsiak.

Délelőtt Margócsy István, É. Kiss Katalin és Nádasdy Ádám előadását követhették figyelemmel, majd 13 órakor kerekasztal-beszélgetés következett Schiller Mariann vezetésével. Tudósításunkban erre összpontosítunk. Négy markáns tankönyvszerző mondta el gondolatait, ülésrendben: Bánréti Zoltán, Raátz Judit, Balázs Géza és Kálmán László. Az indító kérdésre (Mire való a nyelvtanóra?) Bánréti Zoltán adott konszenzusosnak tűnő választ: „autonóm egyéniséget”, „kérdező diákokat” kell nevelni, majd hozzátette: „a mostani tananyag szolgalelkűségre nevel”. Kálmán László kijelentette: „szinte semmiben sincs konszenzus a nyelvtudományban”, hogy lehetne akkor bármilyen tananyagot tanítani. Raátz Judit felhívta a figyelmet, hogy mind a tankönyvszerzőknek, mind a tanároknak kötelességük az előírtakat, például a Nemzeti Alaptantervet figyelembe venni a tanításkor. Balázs Géza jelezte, hogy nem pedagógiai elméletek alapján, hanem ösztönösen és a gyakorlatból közelíti meg a kérdéseket, de a kérdéstől függetlenül el akarja mondani, hogy minden a tanár tudásától és személyiségétől függ, inkább minimáltankönyvekre lenne szükség, ne tömjék tele tudománnyal a „taneszközöket”, és nagyon sokat kellene beszéltetni a diákokat. Ő egyébként Szende Aladár ötvenoldalas nyelvtankönyveiből tanult. Sok mindent nem fedezett fel rögtön, de a hagyományos nyelvtanoktatás jó alap volt.

Abban mintha konszenzus lett volna, hogy a nyelvtan/anyanyelvi óra mint a kisgömböc mindent magába olvasztott, pedig talán nem kellene mindent (grammatikát, kommunikációelméletet, stilisztikát, retorikát stb.) oktatni. Az egyik előadó „robbanó kuktafazéknak” nevezte a nyelvtanórát.

Látszólag alapvető különbség volt abban, hogy ismereteket kell-e oktatni vagy készséget fejleszteni. Bánréti Zoltán az egész iskolát kritizálta, amikor azt mondta, hogy az iskola az egyetlen hely, ahol a miérteket nem mondják el. Nem nyelvtani ismeretet kell tanítani, hanem felismertetni nyelvi jelenségeket, és megfogalmazni, hogy milyen kritériumok alapján szerepelhet valami a mondatszerkezetben egy bizonyos helyen. Kialakult egy kis vita a határozók körül: ha a nyelvészek is vitatkoznak a határozók fajtáit illetően, akkor mit kellene a tankönyvekben szerepeltetni és a diákokon számon kérni.

Amikor már Schiller Mariann indító kérdésétől nagyon távol voltak, s az egész iskolarendszert, sőt a társadalmat kívánták megváltani, előjött a helyesírás… Bánréti és Kálmán szerint nem kell oktatni. Bánréti szerint, olvasásra kell a gyerekeket buzdítani, s akkor megtanulnak helyesen írni, Kálmán László a számára szakmailag elfogadhatatlan terminológiájú és túlzott szabályokat megfogalmazó akadémiai helyesírás helyett új iskolai helyesírást javasolt (ő a kötőjelet szabadon használja). Balázs Géza megkérdezte, mi lenne helyesírás nélkül a társadalomban? Egy dologban egyetértettek: nem helyes a helyesírással szankcionálni, bár Balázs Géza középiskolában egyest kapott egy „kissebb”-hibáért, s most ő védi a helyesírást.

Az éles vitának nem nevezhető, de markáns ellenvéleményeket tükröző beszélgetés természetesen semmit sem oldott meg, és a jelenlévő tanárokban még nagyobb zavart keltett, aminek hangot is adtak. Az is elhangzott, hogy csak a legfontosabb dologról nem esett szó: a nyelvtanóra nem csak egy óra a sok közül…

(Manyszi helyszíni tudósítás)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

vissza a főoldalra