Balázs Géza: Jégfotók és jégkarcok

Sipos Attila és Bernáth Józsefné Székely Erzsébet Téli Tisza című kiállításának megnyitására, Nyíregyháza, Sóstófürdő, 2009. április 9.

Tisztelt Egybegyűltek, kedves Barátaim!

Lement a nap a maga járásán,
Sárgarigó szól a Tisza partján…

Természeti képpel kezdem, mint a magyar népdalok és költészet általában, ahogy illik egy természetifotó- és természetivers-kiállításhoz. És hamarosan a természetbe belelátom az embert, eredetünket, történelmünket, múltunkat és jövőnket is.

A természetből jövünk és oda is térünk vissza. A két természetes természet között van a mi, emberi természetünk, vagy éppen természetellenességünk.

A természet folytonos fölfedezése az ember örök témája.

A természetre való folytonos odafigyelés, a természet, s rajta keresztül önmagunk védelme a 20. század gondolata, a 21. század létprogramja.

A természet legyen egy hegység, vagy egy hegy, az Alföld, az Üllői út vagy akár a külváros.

A természet legyen a Tisza.

Elgondolkodtam azon, hogy Sipos Attila miért a téli Tiszát választotta kiállítása tárgyául. Nyelvileg indokolt, hiszen alliterál. Ennél jobban csak a tavaszi Tisza alliterálna, abban ugyanis a t és az sz hangok is ismétlődnek. Most pedig tavasz van, bár az időjárást tekintve inkább nyár.

Persze, értem, hogy miért Téli Tisza… Azért, mert a tavaszi, nyári, őszi ismertebb. Petőfi is nyáron állt meg a kanyargó Tiszánál. Tudják, ott, ahol a kis Túr siet beléje. Ma már nagyon kell keresni a kis Túrt, mert a Tisza felől leginkább csak a Túr-bukó látható, amely mögött a Túr-csatorna húzódik meg, azután van Öreg-Túr és számos más Túr is… s az árvízvédelemnek köszönhetően ma egyik sem ömlik látványosan a Tiszába.

Idézzük Petőfit!

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

Petőfit lenyűgözte a Tisza. A Tisza, amely magába foglal, magába sűrít sok mindent. Így például a létet is. Petőfi így összegez:

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.

Most mégis a nyelv, a képes nyelv és persze a hagyományos nyelven alapuló költészet segítségével idézzük meg a Tisza sajátos téli arcát. Kevesen ismerik ilyennek a Tiszát. Végigevezni vagy csak „csurogni” rajta csodálatos élmény. Úszni benne – ugyancsak. De a téli Tisza többnyire hallgat. Kevesen merészkednek ki a partjára, ritkán mutat természeti csodákat.

Sipos Attila megküzdött természeti pillanatfelvételei olyan Tiszát láttatnak, amely látvány csak keveseknek adatik meg. Egy természeti pillanatfelvétel mögött sötét téli hajnalok, recsegő jégdarabok, beszakadó fagyások vannak. A látvány nem terül el magától a kíváncsiskodó szeme vagy objektívje elé. A fotóművész érdeme egy örökérvényű pillanat kiemelése a számos semmitmondó pillanatból, végtére is az idő végtelenjéből. Különösen a természeti miniatűrök: a fák, madarak, madárlábnyomok, hóban látható madárlenyomatok a nagy erősségei Sipos Attilának.

Van egy technikai újítása: a panorámakép. A panoráma vagy körkép régóta vonzza az érdeklődőket. Sipos Attila tiszai és más (például záhonyi) panorámaképei nem nagylátószögű vagy panorámagéppel készülnek, hanem normál, statikus képek sorozatából. A pontosan kiszámított állóképeket számítógépen illeszti egymás mellé, s lesznek belőlük modern Feszty-körképek. Különösen a Tisza-kanyarokat kedveli, mondhatni, a kanyarok fotósa. Nem csoda, hiszen lakóhelye Záhony az úgynevezett Tiszakönyök központja. A Tiszakönyök a Tiszának ez a kicsúcsosodó vagy találóan könyökformát képező része (úgy Tiszamogyoróstól Dombrádig, Záhony és Kisvárda központtal), amely szerves történeti-néprajzi terület is, de a néprajzi munkákban mégsem szerepel. (Még az amúgy remek Kósa László és Filep Antal szerkesztette tájfelsoroló kötet sem tartalmazza.) Tehát ennek a viszonylag zárt, kanyargós, egységes, zárt, sokban fölfedezetlen természeti tájnak a fotósa Sipos Attila. A téli Tisza kétszeresen fölfedezetlen: Sipos Attilán kívül talán csak a határőrök és a rapsicok (orvhalászok) ismerik.

A fényképekről a fehérség százféle árnyalata: rendszerint a csillogó-ragyogó fehérség, a szürkefehérség, a hófehérség, a kékfehérség, a feketefehérség, a szürkekékség, a fehérkékség tűnik a szemünkbe. A színek mellett meghatározó elemek – mint egy József Attila-versben – a hó, a dér, a jég, a hódara, a zúzmara, a dérlepte ág, a zörgő száraz ág. És persze a természet újraéledését jelző hóvirág, melynek neve is szinte paradoxon, tudniillik hó és virág…

Ezek képek indították el Bernáth Józsefné Székely Erzsébet gondolatait, amennyiben nyelvi asszociációkat, etűdöket fűzött a tiszai képekhez. Például ilyeneket: Hóöröm, Behavazott madár, Hóvirág, Hólesen, Jégbe zárt álom, Alkonyati aranyszálak. És a legszebb cím, amely talán műfajjelölő is lehetne: Jégkarc. Sipos Attila jégfotókat készít, Székely Erzsébet pedig jégkarcokat. Szép környezetbe kerülhetnének egy jégbüfében, vagy egy jégszínházban, esetleg egy jégpályán. De jól mutatnak most egy jégszállodában is. A jégfotókról és a jégkarcokból eszembe jut még a jégbor. Ez a németek találmánya: a mínusz nyolc fokosra töpörödött, aszúsodott szőlőszemeket szüretelik le nagy gonddal és persze nagy fájdalommal, de teremtő örömmel: mert ennek a szüretnek az eredménye, jutalma, a víz jégkristályok formájában való eltávolítása után valami nagyon különleges termék. Jégbor. Amelyet a 21. század aszúborának tartanak.

Sipos Attila képei is olyanok, mint a jégbor. Fénykép-esszenciák, fénykép-aszúk. Nem puszta fogyasztásra, hanem vizuális elmélyedésre valók.

Említettem az imént József Attilát: aki a tájba belelátta az embert, a történelmet, a létet. Idézzük csak föl, mert örök tanulság – ahogy a rakodópart kövén üldögélve szemlélte a vizet és az örök embert:

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

József Attila tehát a rakodópart alsó kövéről nézte a bölcs Dunát, mi most kicsit kényelmesebb helyzetből a legmagyarabb folyót, a Tiszát…, olvassuk a róla született verseket, s biztos vagyok benne, hogy valakik vezetik a mi kameránkat és ceruzánkat, s a számítógépeinket is előre programozták, holott nem tudhatták, mi az.

Érezzük őket és emlékezzünk rájuk is, amikor a jégfotókat, a fénykép-jégborokat nézzük és a jégkarcokat olvassuk!

***
Tekintse meg a kiállítás megnyitóján készült képeket!