Akik magyarul beszélnek – Nyári tábor Csángóföldön

Az ott végzett munkájáról és tapasztalatairól számol be Bódi Ágnes, a Manyszi tagja, az ELTE hallgatója.

Napjainkban sokat hallani a magyar nyelv problematikus helyzetéről a Kárpát-medencében, határainkon túl. Külön figyelmet érdemelne azonban egy Kárpátokon túli heterogén népcsoport, a csángó. Három csángó csoportot különítünk el: az északi, a déli és a moldvai csángókat. A moldvai csángók Kelet-Romániában, Moldva tartományában élnek, identitásuk két alappillére pedig a nyelv és a vallás. Azonban egyik gyakorlása sem problémamentes: római katolikus vallásúak és magyar anyanyelvűek.

Az anyanyelv gyakorlása és tanítása terén jelentős eredményeket értek el az utóbbi években, a helyzet azonban még korántsem problémamentes. Egy 2010-es adat szerint „22 csángóföldi faluban folyik iskolán kívüli magyar nyelvoktatás, 14 faluban az iskolában is tartanak fakultatív magyarórákat”. Ez óriási előrelépés: szükség volt ehhez olyan önfeláldozó csángókra és magyarországi magyarokra, akik egy kis szobában, saját költségükön tanították a csángó gyerekeket magyarra és magyarul. Ők voltak az úttörők, ma pedig már alapítványi támogatással működnek a Magyar Házak például Lábnyikban, Magyarfalun, Forrófalván, Klézsén. A körülmények még mindig nehezek: a gyerekeknek nap nap után szembe kell nézniük a román pap rosszallásával; a szülőknek óriási áldozat, hogy a Magyar Házba engedik a gyerekeket ahelyett, hogy ház körüli és mezőgazdasági munkára fognák őket.

Az iskolai magyartanítás elé pedig annyi akadályt gördítenek a hatóságok és a helyiek, amennyit csak tudnak. Csak akkor indul magyar foglalkozás, ha megfelelő számú írásos kérvény érkezik, erről a lehetőségről azonban az iskolában meglehetősen kevés tájékoztatást kapnak a szülők. Ha mégis érkezik kérvény, akkor mindenkivel elbeszélgetnek, ezután nagyon sokan visszavonják a kérvényt. Ha még mindig elég kérvény marad, akkor elindul a fakultatív magyar foglalkozás órarenden kívüli óraként: tehát vagy reggel hétkor, vagy az órák után, gyakran estébe nyúlóan.

Az erőfeszítéseink azonban nem hiábavalóak. Sem a csángóké, sem az anyaországiaké. Én 2007-ben voltam először Klézsén. A Magyar Házban alapítványi támogatással tartottunk anyanyelvi tábort az ottani gyerekeknek. Magyarországi tanárok és diákok közösen, egész délelőttös foglalkozások keretében ismertettük meg a gyerekeket a magyar kutúrával. Gyakran találkoztunk azzal, hogy a gyerekek, de a falubeli felnőttek is félve szólaltak meg magyarul, gyakran a válluk mögé pillantottak. Sokszor mondták nekünk, hogy ők nem beszélnek magyarul, csak csángóul. Csodálkozva tapasztalták, hogy mégis szót értenek velünk, anyaországiakkal. (A csángó és a magyar nyelv alaptalan elhatárolása nem véletlen: a romániai népszámlálásokon is külön nyelvként jelennek meg, holott a csángót inkább a magyar nyelv egy különleges nyelvjárásának nevezhetnénk.)

Ezt a tábort azóta minden évben megrendezik: idén hatodjára pakoltak össze az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola tanárai és diákjai, hogy együtt játsszanak, olvassanak, énekeljenek a csángó gyerekekkel. Azóta a szomszédos Forrófalva gyerekei is bekapcsolódtak a programokba. Én idén másodszorra tudtam csatlakozni hozzájuk, és a változás szembeszökő a hat évvel ezelőtti helyzethez képest: a Magyar Házhoz új tantermeket építettek, a kertben fedett színpad segítette a munkánkat, egyszer sem hallottam, hogy valaki ne beszélne magyarul, csak csángóul. Az egyhetes táborokkal sikerült azt elérni, hogy a klézsei csángók tudják magukról, hogy magyarul beszélnek. Tudják azt, hogy a magyarországiaknak fontos az ő kultúrájuk, a nyelvük, hogy mi is nagyon sokat tanulhatunk tőlük, velük. Nagyon sokat segített nekünk ebben az, hogy a Szeret Klézse Alapítvány egész évben dolgozik az ottani gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt.

Büszke vagyok arra, hogy részt vehetek egy ilyen programban, és szerencsésnek tartom magam, hogy megismerhettem Moldvát és a csángókat. Azonban nem dőlhetünk még hátra. Nagyon sok tennivalónk van: még mindig szükség van az anyagi és a lelki-szellemi támogatásra. Nem szabad elfelejteni, hogy akármilyen kicsi is egy segítség, egy adomány, óriási üzenete van: minden apró dolog azt üzeni, hogy fontos nekünk a moldvai magyarság, fontos nekünk, hogy megmaradjanak.

 

Bódi Ágnes