„Amiért maga”
2015. 04. 20. nincs hozzászólás49. magyar nyelv hete, 50. Kazinczy-verseny
Kodály Zoltán intésére kezdődött, Péchy Blanka lakáscserére félretett pénzével folytatódott, és Lőrincze Lajos közbenjárásával indult el 1966-ban a győri, középiskolai Kazinczy-verseny (Szép magyar beszéd verseny), valamint az egész összetett mai magyar beszédművelő mozgalom. Induláskor még egységes, művelt, igényes köznyelvi kiejtést vallottak a nyelvészek. Ötven év telt el: rendszerváltással, nyelvinorma-vitával, de a Kazinczy-versenyek állják a sarat.
Bencédy József és Szathmári István Wacha Imre
Április 17–19. között Győrben a mai, szépen, ünneplőbe öltözött diákok között feltűntek (és kitüntetéseket kaptak) az elmúlt évtizedek nagy nyelvész egyéniségei: Bencédy József (94), Szathmári István (90), Wacha Imre (84), de megjelent egy szlovákiai résztvevő egyéves babával is. Így csaknem száz évet fogtak át az ötvenéves rendezvényen. Németh Tibor igazgató szavai: „50 év alatt közel 8000 versenyző, 5000 felkészítő tanár jutott el Győrbe, 1450 Kazinczy-érem született. Az anyanyelvi táborban 1900-an vettek részt. 46 kazinczys diák nyert érmet. Évente az ország iskoláiban több mint 10.000 diák indul el a Szép magyar beszéd versenyen. – A győri verseny részben összekapcsolódott a 49. magyar nyelv hetével, melynek megnyitója a közeli Pápán volt, a Református Kollégiumban. Mottója pedig:
Mindkét helyen megemlékeztek a 100 éve született Lőrincze Lajosról. Juhász Judit, az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke így emlékezett rá: „Győrbe hívnak, ahol május első napjaiban tartják, rendezik a középiskolások és szakmunkásképzősök országos Kazinczy-versenyét. De szívesen mennék!” – sóhajtott fel kórházi szobájában Lőrincze Lajos 1992-ben. Majd így folytatta: „A helyes kiejtésnek, a szép magyar beszédnek rendszeresen visszatérő – s állandóan megújuló – ünnepe ez már sok év óta, és jó találkozások alkalma, lehetősége is. Mindig új meg új élményekkel, tapasztalatokkal (és izgalmakkal!) jár maga a verseny, tanulságos a beszélgetés a tanulókkal, majd az őket kísérő, előkészítő tanárokkal. És az eredményhirdetés ünnepélyes pillanatai a Városháza szép dísztermében! Mindig ünnepélyes volt – egészében – ez az esemény, de a befejező „akkord” – legalábbis számomra – több volt ennél. Nagy szót mondok, ma már fellengzősnek hangzót: megrázó. A Szózatot intonálta az orgonista. Aztán vele együtt énekeltük, ki hogy tudta. Én a legtöbbször – nem tudtam. Különösen az első időkben, amikor még nem volt „szokás” a Szózat éneklése. Görcsösen igyekeztem valamiben megkapaszkodni, szememet lesütni, behunyni. S utána: percekig, sokáig alig tudtam megszólalni… Gyengeségemet elrejtendő igyekeztem, hogy minél előbb egyedül maradhassak. Nem mindig sikerült „rejtőzködnöm”.
Egyszer egy nyertes kislány sodródott mellém kifelé menet. Szótlanul nyújtottam a kezemet, így gratuláltam. A kislánynak folytak a könnyei.- Hát te miért sírsz? – kérdeztem végre.
– Amiért maga – válaszolta elcsukló hangon.”
Mindkét helyen megemlékeztek a 100 éve született Lőrincze Lajosról. Juhász Judit, az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke így emlékezett rá: „Győrbe hívnak, ahol május első napjaiban tartják, rendezik a középiskolások és szakmunkásképzősök országos Kazinczy-versenyét. De szívesen mennék!” – sóhajtott fel kórházi szobájában Lőrincze Lajos 1992-ben. Majd így folytatta: „A helyes kiejtésnek, a szép magyar beszédnek rendszeresen visszatérő – s állandóan megújuló – ünnepe ez már sok év óta, és jó találkozások alkalma, lehetősége is. Mindig új meg új élményekkel, tapasztalatokkal (és izgalmakkal!) jár maga a verseny, tanulságos a beszélgetés a tanulókkal, majd az őket kísérő, előkészítő tanárokkal. És az eredményhirdetés ünnepélyes pillanatai a Városháza szép dísztermében! Mindig ünnepélyes volt – egészében – ez az esemény, de a befejező „akkord” – legalábbis számomra – több volt ennél. Nagy szót mondok, ma már fellengzősnek hangzót: megrázó. A Szózatot intonálta az orgonista. Aztán vele együtt énekeltük, ki hogy tudta. Én a legtöbbször – nem tudtam. Különösen az első időkben, amikor még nem volt „szokás” a Szózat éneklése. Görcsösen igyekeztem valamiben megkapaszkodni, szememet lesütni, behunyni. S utána: percekig, sokáig alig tudtam megszólalni… Gyengeségemet elrejtendő igyekeztem, hogy minél előbb egyedül maradhassak. Nem mindig sikerült „rejtőzködnöm”.
Egyszer egy nyertes kislány sodródott mellém kifelé menet. Szótlanul nyújtottam a kezemet, így gratuláltam. A kislánynak folytak a könnyei.- Hát te miért sírsz? – kérdeztem végre.– Amiért maga – válaszolta elcsukló hangon.”
(Kép és szöveg: Manyszi, KR – VK)
Az eseményen készült további képek megtekinthetők a Képtárban.
Vélemény, hozzászólás?