58. „A tavasz jött a parttalan időben / s megállt a házsongárdi temetőben.”

2018. 09. 02. 5 hozzászólás

 – kezdi Áprily Lajos Tavasz a házsongárdi temetőben című versét.

A kolozsvári Házsongárd sírkertje nemzeti emlékhely: a magyarság nagyjai közül sokan leltek itt örök nyugalomra. Szenczi Molnár Albert reformátor, Brassai Sámuel nyelvész-polihisztor, Jósika Miklós író, Dsida Jenő költő, Kós Károly építész, Mikó Imre politikus és sok más híresség sírját találhatjuk meg az 1585-ben megnyitott, Kolozsvár egyik dombjára épített temetőben. A sírfeliratokat nézve a magyar kultúrtörténet felelevenedik előttünk. Csak egy bánthat bennünket: a sírok elhagyottsága. Talán többet kellene törődnünk a múlttal, a nagy példaképek emlékével…


Emlékezzünk a sírkert leghíresebb „lakóira”, Apáczai Csere Jánosra és feleségére, a holland Aletta van der Maetra. Ők olyan emberek voltak, akik egy boldog Magyarországról álmodtak, és tudták, hogy ez a boldogság a gyermekek, a következő nemzedék nevelésénél kezdődik…


Áprily Lajos:

Tavasz a házsongárdi temetőben

Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének

A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő – szól a régi fáma –
urát keresve, sírba ment utána…

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

(Szöveg: Blankó Miklós, képek: Molnár Zsolt)


5 hozzászólás

#1 Szász Andorné 2020.02.12.18:58:32

Csodálatos a történet, gyönyörű a vers. Kár, hogy lassan már semli nem emlékszik rá.

#2 Dr. Szűcs Ágota 2020.04.03.13:53:02

A magyar költészet egyik legszebb verse. Miért ne emlékeznénk rá? Csak rajtunk múlik.

#3 perenyei remete 2020.11.02.09:42:02

Amikor eljutottam Kolozsvárra, főképp ez a vers vitt el a házsongárdi temetőbe. Talán azért, mert benne ismertem föl először, hogy egyben zene is. Mert századokba nézhetek, mert százak szellemét idézhetem.

#4 György Dr. Komlóssy 2021.03.18.23:58:04

1953 és 57 között jártam a budapesti Petőfi Sándor Gimnáziumba. Magyar tanárom Lengyelné Nemes Nagy Ágnes volt. Áprily nem volt tananyag, de a tanárnő egy órát, vagy annak felét Áprilyra szentelvén felolvasta ezt a verset. Annyira tetszett, megtanultam. Szorgalmi vers tudásával, annak előadásával külön 5-öst lehetett kapni. Ilyen tanáraink voltak ! Megtanultuk azt is, hogy milyen az, amikor a “sötétség tenger árja ellen ragyogó gátat épített a szellem”.

#5 Pista39 2021.10.11.08:49:15

Gyönyörű és megható vers.!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

vissza a főoldalra