58. „A tavasz jött a parttalan időben / s megállt a házsongárdi temetőben.”
2018. 09. 02. 7 hozzászólásA kolozsvári Házsongárd sírkertje nemzeti emlékhely: a magyarság nagyjai közül sokan leltek itt örök nyugalomra. Szenczi Molnár Albert reformátor, Brassai Sámuel nyelvész-polihisztor, Jósika Miklós író, Dsida Jenő költő, Kós Károly építész, Mikó Imre politikus és sok más híresség sírját találhatjuk meg az 1585-ben megnyitott, Kolozsvár egyik dombjára épített temetőben. A sírfeliratokat nézve a magyar kultúrtörténet felelevenedik előttünk. Csak egy bánthat bennünket: a sírok elhagyottsága. Talán többet kellene törődnünk a múlttal, a nagy példaképek emlékével…
Emlékezzünk a sírkert leghíresebb „lakóira”, Apáczai Csere Jánosra és feleségére, a holland Aletta van der Maetra. Ők olyan emberek voltak, akik egy boldog Magyarországról álmodtak, és tudták, hogy ez a boldogság a gyermekek, a következő nemzedék nevelésénél kezdődik…
Áprily Lajos:
Tavasz a házsongárdi temetőben
Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének
A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.
Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.
Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.
De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.
S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,
akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.
Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.
S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,
hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.
Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.
S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,
míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.
Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.
Gyámoltalan nő – szól a régi fáma –
urát keresve, sírba ment utána…
A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.
S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.
(Szöveg: Blankó Miklós, képek: Molnár Zsolt)
7 hozzászólás
Csodálatos a történet, gyönyörű a vers. Kár, hogy lassan már semli nem emlékszik rá.
A magyar költészet egyik legszebb verse. Miért ne emlékeznénk rá? Csak rajtunk múlik.
Amikor eljutottam Kolozsvárra, főképp ez a vers vitt el a házsongárdi temetőbe. Talán azért, mert benne ismertem föl először, hogy egyben zene is. Mert századokba nézhetek, mert százak szellemét idézhetem.
1953 és 57 között jártam a budapesti Petőfi Sándor Gimnáziumba. Magyar tanárom Lengyelné Nemes Nagy Ágnes volt. Áprily nem volt tananyag, de a tanárnő egy órát, vagy annak felét Áprilyra szentelvén felolvasta ezt a verset. Annyira tetszett, megtanultam. Szorgalmi vers tudásával, annak előadásával külön 5-öst lehetett kapni. Ilyen tanáraink voltak ! Megtanultuk azt is, hogy milyen az, amikor a „sötétség tenger árja ellen ragyogó gátat épített a szellem”.
Gyönyörű és megható vers.!
Bennem is él a név zenéje 60 éve, miután olvastam ezt a verset. Soha nem feledem.
Amikor először hallottam ezt a verset én is beleborzogtam ezt többé nem lehet elfelejteni és valóban a hazsongardi temető is felejthetetlen