Balázs Gézát, az ELTE és a PKE professzorát köszöntötték 2019. október 30-án az ELTE kari tanácstermében. Ünnepi köszöntők, beszédek, kitüntetések, BG60 esszékötet…

A tanítványai által rendezett ünnepségen az ELTE rektora a Pro Universitate emlékérem arany fokozatát, a Nemzeti Tehetségsegítő Tanács A Tehetségek Szolgálatáért életműdíjat adta át az ünnepeltnek. Tőkés László a Partiumi Keresztény Egyetem, Kásler Miklós az oktatási kormányzat nevében levélben köszöntötte a professzort. Személyes köszöntőt mondott Szőcs Géza, Keszler Borbála, Veszelszki Ágnes, Hamar Imre, Minya Károly, Bajor Péter, Pölcz Ádám, Voigt Vilmos, Szilvási Csaba, Kiss Róbert Richard, Grétsy László. Blankó Miklós bemutatta az ünnepeltnek szánt, 60 szerzős emlékkötetet, melynek bevezetőjét (A derűlátó, tudós nyelvművelő) Lezsák Sándor írta. (Manyszi)

A képen az ünnepelt két tanítványával: Pölcz Ádámmal és Blankó Miklóssal

Gondolatok Balázs Géza barátom születésnapján (Szilvási Csaba)

Ma van Balázs Géza egyetemi tanár, napjaink legsokoldalúbb magyar nyelvésze hatvanadik születésnapja. Tegnap az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának kari tanácstermében a professzor két rendkívül tehetséges tanítványa, Pölcz Ádám és Blankó Miklós által szervezett ünnepségen közel száz meghívott vendég jelenlétében, néhányan közéleti személyiségek, pályatársak, barátok – köztük az immár nyolcvannyolcadik éves Grétsy László és „földim”, a Nyíregyházi Egyetemen rektorhelyettese, Minya Károly tanár úr, valamint én is (rendhagyó módon, versben) – köszöntöttük őt hivatalosan.

Most, a születésnapján kinézek a kertbe, az ünnepeltre gondolok, és elgyönyörködöm a félig már lombja vesztett, de még mindig fenséges milotai diófámban. Tudom, hogy Géza is szereti azt a tájat, Szatmárt, ahonnan a koronás csoda származik (gyakran meg is fordul ott, főképpen a Tisza-túrákon).

Stílszerűen, dióhéjban a következő mondható el az ünnepeltről: Balázs Géza (1959. október 31.) nyelvész, néprajzkutató, az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem professzora. A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának elnöke, a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda és a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport alapítója. A Nemzeti Kulturális Alap szakmai kollégium vezetője. Több ezer rádiós és televíziós műsort készített (kultikus műsorai a Tetten ért szavak és a Hej, hej, helyesírás). Kutatási területei: antropológiai, általános és alkalmazott, valamint netnyelvészet, nyelvstratégia, nyelvművelés, szemiotika. Megszámlálhatatlan tudományos publikációi mellett előadásokat tart a Kárpát-medencében és távolabbi országokban is. Főbb művei: Magyar nyelvstratégia (2001), Szövegantropológia (2006), Körbejárt Föld (2017), Az álom nyelve (2018).

„A fának emberarca van” – írja Bényei József Csontváry című versében a nagy magyar festőművész cédrusáról. Most – mert egyedül vagyok – a diófámmal „beszélgetek”. A magyar múltról, jelenről és jövőről, amelynek Balázs tanár úr is részese, és amelynek sorskérdéseit – könyveiben, de napi szinten is, jegyzeteiben, rádióműsoraiban – hol lelkesen, hol kissé keserűen, de mégis optimistán a szívén viseli. Gézának a pár évvel ezelőtt a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott előadása jutott most eszembe. Hit és erő sugárzott az előadóból. Az alatt a közel háromnegyed óra alatt a kisszerű hazai politikai csatározások, a nagyharácsolások és kaparjkurtaságok világától megundorodott embernek jó volt érezni a saját magyarságát, s jó volt látni, hogy a zömében az idősebb korosztályhoz tartozó hallgatók tágra nyílt szemmel, sokszor nem is a tartalomra, hanem arra a különös fényverődésre figyelve, ami az előadó lelkületéből sugárzott, hallgatták a szavait. Ki a magyar? – tettem fel ott, magamnak ott, akkor a kérdést. Akinek szívében van az anyanyelv, a haza – kívánkozott rá rögtön a válasz.

Mi, nyelvészek és nyelvészkedők mindig szerelmesek vagyunk. Szerelmesek magába a Szerelembe, ebbe a csodába, az anyanyelvbe: „Ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra?”– kérdezhetjük Nagy Lászlóval: Ki viszi át? Én azt hiszem, hogy azok, akikben ugyanaz a hang munkál, amely az égi madarat éneklésre készteti, és a pókkal százegyedszer is megszöveti a százszor tönkretett hálót. Azok, akik – mint tiszta virág a virágzást, madár a szárnyalást – betöltik rendeltetésüket. A hivatásosok, a Grétsy Lászlók, a Balázs Gézák, a tehetséges és kulturáltan beszélő színészek és előadóművészek, az igényes tévé- és rádióbemondók és riporterek és még mi, „napszámosok” is, akik főket világosítunk, elhalkuló szíveket dobogtatunk, okos daccal, szenvedéllyel óva a megmaradás esélyeit, s ezzel ma is aktuálissá tesszük Kisfaludy Károly szavait: „Él magyar, áll Buda még… s égve honért, bizton nézzen előre szemünk.”

„Fáradj, s ne irtózz, hogy csekély leszen / Műved hazánk nagy építményiben. / Morzsát vigyünk csak, s töltsünk hézagot, / Sok morzsa dombbá, domb heggyé leszen, / Naggyá, magassá, mint a Tátrabérc”– írja – némi romantikus, de lelkes túlzással – Vörösmarty.

Balázs Géza is tudja, mert nagy tudása mellett rendkívül szerény ember, hogy sem jelentős könyveivel, sem hétköznapi nyelvművelő munkájával, „kis morzsáival” hegyeket nem emel, csak hézagokat tölt. De hiszünk benne, hogy munkájának – mert néha nagyok ezek a „hézagok” – így is van értelme. Nagyon sok értelme. A továbbihoz is kívánok neki jó egészséget és hosszú, boldog életet.

Egy részlet a tegnapi köszöntőversemből:

Elmondhatjuk azt, hogy Balázs Géza máma

a legszentebb magyar szó székesegyháza,

egy univerzális tudós, azaz doktor,

vagy, a manapság oly ritka polihisztor.

 

A munka, mely szláv szó, és – nézzük a jelent –

kínlódást, szenvedést és gyötrelmet jelent,

nálad, Balázs Géza, mindig valami más,

szinte már kedvtelés, hobbi, szórakozás.

 

Kiváló nyelvész vagy, nyelvünk professzora,

a nyelvtudománynak tudósa, doktora.

Precíz vagy, alapos, szorgalmas, kitartó,

mindenki számára mindig nyitott ajtó.

S hogy mit szeretünk még benned, ami csodás?

Hogy idegen tőled minden hivalkodás,

hogy sosem fürösztöd magad hamis fényben,

hogy ember vagy mindig, minden körülményben,

és ami leginkább emberré tesz téged,

másokhoz s önmagadhoz való hűséged.

 

Mindenkiben felkel már hajnalban a nap,

és hogy mit hoz, megmutatja az alkonyat.

Géza, az az alkony legyen távol tőled,

kerüld el sokáig még az öregséget,

s közöttünk lelkes barátaid körében,

a téged szeretők meghitt közegében

a Jóisten neked még sok évet adjon,

hogy ezer színed ránk élőben ragyogjon.